A magyar gyermekjáték-kutatásnak rendkívül gazdag, szép eredményeket magáénak tudó múltja van.

A gyermekjáték-kutatás hazai története egymástól többé-kevésbé elkülönülő, más-más irányzatok által jellemzett szakaszokra bontható. A kutatás legkorábbi időszakát az adatok nem tudatos lejegyzése jellemezte. A különböző nyelvészeti, irodalmi, pedagógiai munkákban több, a gyermekjátékokra vonatkozó leírást találunk. Az egyik legkorábbi forrás Baranyai Decsi János Adagioruma (1598), amelyben a különböző játéknevek mellett egyes játékleírások is szerepelnek (pl. sípkészítés). De a régi magyar művelődés olyan kiemelkedő jelentőségű műveiben, mint Bornemisza Péter Ördögi kísértetekről c. munkájában (1578), Szenczi Molnár Albert híres Dictionariumában (1604), Szepsi Csombor Márton útleírásában (Europica varietas, 1620), Comenius Orbis Pictus c. könyvében (1685), Pápai Páriz Ferenc 1710-ben megjelent szótárában, Apor Péter Metamorphosis Transsylvaniae c. művében (1736), a Kisded-Szótárban (1704) és A magyarság virágiban (1803) számos érdekes és egyben rendkívül fontos játékleírást, játékszerekre vonatkozó adatot találunk. Valószínűnek látszik, hogy 15–17. századi művelődéstörténetünk emlékeit feldolgozva további adatokat, a gyermekjáték-kutatás szempontjából fontos műveket is találnánk.

A gyermekjátékok tudományos igényű kutatása lényegében a 19. századdal indult meg. A század első felében folytatott kutatások, az ekkor megjelenő tanulmányok és könyvek megteremtették a századvégen, századfordulón született nagy monográfiák létrejöttének feltételeit. A 19. század eleji hetilapokban, folyóiratokban viszonylag nagy számban láttak napvilágot gyermekjátékokkal foglalkozó közlemények. Különösen jelentősek a Tudományos Gyűjtemény, a Hasznos Mulattató, a Mulattató, a Regélő, a Honművész, az Athenaeum hasábjain megjelent írások. Ezek az adatok gyakran egyszerű leírások, amelyeket minden kommentár, sőt a származási hely megjelölése nélkül, vagy csak a legszükségesebb tudnivalók kíséretében tettek közzé. Ily módon is gyarapodott azonban a kutatás rendelkezésére álló anyag, tudatosodott az anyag tudományos feldolgozásának igénye. Ugyanakkor nem szakadt meg a kutatás másik fonala sem, és a különböző, más céllal íródott munkák is szép számmal tartalmaztak gyermekjátékokra vonatkozó utalásokat. Ezek az adatok nemcsak a játékelnevezések, játéknevek szempontjából rendkívül lényegesek, hanem a különböző játékok eredetének, forrásainak megállapításánál is nélkülözhetetlenek. Mindezen törekvések nyomán a század második feléig bezáróan lényegében lezáródtak a gyermekjátékokra vonatkozó alapkutatások.

A század közepe, majd a kiegyezést követő évtizedek rendkívül lényeges változásokat hoztak a magyar gyermekjáték-kutatásban (és ettől függetlenül, de ezzel párhuzamosan az európai kutatásban is). Míg a korábbi évtizedeket az erőgyűjtés idejének tekinthetjük, addig a század második felét vagy inkább utolsó harmadát már az eredmények jellemzik.

A 19. században kialakuló, formálódó, belső rendjét, érdeklődését körvonalazó néprajztudomány pontos kifejeződése volt a nemzeti tudatosodás, az önismeretre való törekvés általános eszméjének. A néprajz mint a nemzeti identitás kutatásának tudománya elsősorban olyan jelenségek iránt érdeklődött, amelyekben a nemzeti jelleg a legközvetlenebb és a legkézenfekvőbb módon kimutatható volt. A gyermekjáték-kutatás korábbi eredményei arra utaltak, hogy a játékokban – különösen a népi játékokban – felfedezhetők és kimutathatók a nemzeti sajátosságok. A korai kutatásnak ez a – gyakran csak áttételesen megfogalmazott – megállapítása igen lényeges volt a további vizsgálatok szempontjából. Ugyanakkor a század végére Magyarországon is kialakult a tudományos igényű pedagógia, valamint a gyermekpszichológia, amely diszciplínák – ha eltérő céllal is – szintén érdeklődéssel fordultak a gyermekjátékok felé. Különösen nagy jelentősége volt a pedagógiai szempontú gyermekjáték-kutatásnak, amely amellett, hogy a népi játékokat a természetes szórakozás legmegfelelőbb formájának tartotta, a „nemzeti eszmét” is szolgálni igyekezett ezek terjesztésével, tanításával. Igen nagy jelentőségű volt a Magyar Nyelvőr megindítása (1872), mivel a folyóirat nemcsak a figyelmet hívta fel a népi játékokra, hanem szinte mindegyik számban közölt is néhány leírást. Ugyanebben az évben indult meg a Magyar Népköltési Gyűjtemény, s első kötetében már közzétett gyermekjátékokat.

Mindezek a külső és belső, objektív és szubjektív körülmények, indítékok azt eredményezték, hogy az egyszeri és egyedi leírások, adatközlések helyett, illetve azok mellett sorra születtek a nagy anyagot tartalmazó, esetenként komoly néprajzi értékkel bíró gyermekjáték-gyűjtemények, monográfiák. Itt kell megemlíteni egyes népköltési gyűjteményeket is, amelyek – jellegüknek megfelelően – elsősorban gyermekjátékszövegeket tartalmaztak (Erdélyi 1846–1848: I.; Kriza 1863; Kálmány 1877–1878, 1881–1891; Török K. 1872). Természetesen a különböző igények és a különböző célok révén igen eltérő jellegű és értékű munkák születtek, ezek fontossága, sok esetben pótolhatatlansága mégis tagadhatatlan. Károlyi István (1846), Gáspár János (1854), Vachott Sándorné (1861), Komjáthy György (1877), Hamary Béla (1877), Bonyhay Benjamin (1869), Porzsolt Lajos (1885), Beniczky Irma (1886), Kiss Áron (1891; 1910), Török Ferenc (1896) és Benedek Elek (1898) gyűjteményei közül, ha nem is mindegyik felel meg a korszerű néprajzi gyűjtés és feldolgozás kívánalmainak, adataik, leírásaik, terminológiájuk gazdagsága rendkívüli jelentőséggel bír. S bár nincs arra módunk, hogy részletesen elemezzük e gyermekjáték-gyűjtemények európai párhuzamait, arra mégis rá kell mutatnunk, milyen jelentős gyermekjáték-monográfiák születtek Európában a 19. század végén, 20. század elején. Gyakorlatilag minden európai országban készült egy – néhol több – összefoglaló jellegű munka (Dobsińsky 1880; Djordjevič 1907; Böhme 1897; Frömmel 1899; Meier 1857; Werner 1836; Rolland 1883; Gomme 1894–1898; Rocholz 1857. Európán kívüli adatok: Newell 1883). Látható tehát, hogy Kiss Áronnak és társainak a munkássága szoros összhangban állt az európai kutatással. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ennek az Európa-szerte (sőt Amerikában) egyformán megnyilvánuló érdeklődésnek valamely általános, egyetemes jellegű oka volt. Tudjuk, hogy a 19. századi néprajz a nemzeti identitás eszméjének, a nemzeti önismeret gondolatának nagyon lényeges időbeli perspektívát tulajdonított. Eszerint főleg az ősi, archaikus kultúrelemeket kell a néprajznak kutatnia, amelyek a parasztság, a „nép” körében maradtak fenn. Ez a (máig megőrződött) kultúrtörténeti ihletésű kutatás úgy tekintett a gyermekjátékokra mint ősi műveltségi elemekre, amelyek vagy fennmaradtak ősi, primitív mivoltukban, vagy pedig mintegy magukba szívták azokat az egykori kultúrelemeket, kulturális javakat és jelenségeket, amelyeket a társadalom már nem használ. E felfogás szerint a gyermekjátékok csupán „lesüllyedt kultúrjavak” raktárai, temetői. Így az adatok feldolgozása kultúrtörténeti jellegű munkákat, térben és időben folyó összehasonlítást eredményezett. Ennek megfelelően az említett hazai gyűjtemények csak magukkal a játékokkal törődtek, azok funkcióiról, társadalmi kontextusáról szinte semmit sem tudunk meg. Sőt, számos esetben a játékleírások sem teljes értékűek, mivel lényegében csak a játékok szövegeit közlik; a gyermekjátékokat a „népköltés” egyik műfajának tartják. A 19. századi kutatók szerint csak a szövegek őrizhették meg az említett archaizmusokat, s így fel sem merült az a gondolat, hogy a gesztusok, térformák, azaz a játékok nem verbális része is kifejezheti az ősiséget, illetve utalhat egy másfajta kulturális állapotra, világképre. Jellemző e szemlélet máig ható gyökereire, hogy egy majd száz évvel későbbi, igen jó áttekintés Kiss Áron gyűjteményét szintén „népköltésünk egy bizonyos ágának mai napig is egyetlen a teljességet megközelítő monográfiájá”-nak nevezi (Kresz 1948: 4. – A kiemelés N. P.-től).

A már többször is említett hazai gyűjtemények közül mind gazdagságával, mind igényességével messze kiemelkedik Kiss Áron Magyar gyermekjáték-gyűjteménye (1891). Ez a kötet több mint ezer játékot közöl, mindig dallammal és a származási hely megjelölésével. Kiss igyekezett rendszerbe foglalni, csoportosítani a játékokat. Felosztásának szempontjai, a játékok általa alkotott rendszere lényegében ma is elfogadható, hiszen a gyermekek fejlődésének, növekedésének alapján sorolja fel az életkornak megfelelő játékokat. Kiss Áron mindig leírja az egyes játékok változatait is, a kötet végén pedig nagyon lényeges, tanulmánynak is beillő jegyzetanyagot közöl. Ugyanakkor erre a gyűjteményre is jellemző a szövegközpontúság, a játékok nem verbális összetevőinek figyelmen kívül hagyása. Ennek ellenére Kiss Áron gyűjteménye össze sem hasonlítható azokkal a munkákkal, amelyekben nem adják meg a játékok származási helyét, pontatlanok a leírások, sőt gyakran nem is népi, hanem kollégiumi, iskolai játékokról van szó. Noha ez utóbbi köteteknek is megvan a forrásértékük, azt mégis hangsúlyozni kell, hogy a tudományos igényekkel szemben inkább gyakorlati szempontokat követtek.

A játékmonográfiáknak ezt a hullámát szükségszerűen követte a visszaesés. Nemcsak a gyűjteményeknek nincs folytatásuk, hanem a Nyelvőr, az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő hasábjain is visszaszorulnak a gyermekjátékközlések. Ugyanakkor ebben a korszakban válik először tudatossá a játékszerek iránti érdeklődés. Megjelenik az első felhívás a népi játékszerek gyűjtésére (Seemayer 1897), majd Bátky Zsigmond nagyszerű útmutatójában (1906) említ néhány, játékszerekre vonatkozó adatot. Ennek az időszaknak a kapcsán kell utalni a századforduló néprajzi monográfiáinak gyermekjátékanyagára is. Sajnos ezek a fejezetek sem mennyiségileg, sem minőségileg nem lendítették előre a magyar gyermekjáték-kutatást. Csupán néhány kötetben találunk gyermekjátékokat, de még ezek a leírások is számos kívánnivalót hagynak maguk után (Jankó 1892, 1893; Jancsó–Somogyi 1912; Lázár 1896; Gönczi 1914). A második világháborúval lezáródó időszak egyik legfőbb jellemzője a gyűjtés, a kutatás heterogenitása, ad hoc jellege, legalábbis a korábbiakhoz viszonyítva. Noha megjelennek különböző gyűjtemények (Barna J.–Újhelyi 1915; Exner 1913; Gedeon 1930; Iró–Rosta 1928; Molnár–Lajtha 1929; Velősy 1939; Kornis 1927), ezek teljesen alkalmatlanok a néprajzi elemzésre, létrejöttüket különböző pedagógiai, művelődéstörténeti és gyakorlati szempontoknak köszönhetik. A legritkább esetben tüntetik csak fel a játékok származási helyét, s új, addig ismeretlen anyagot nem tartalmaznak, gyakran megelégszenek a régebbi gyűjteményekben található játékok újraközlésével. A tulajdonképpeni gyermekjáték-kutatás az értékesebb néprajzi monográfiák vonatkozó fejezetein, valamint néhány hosszabb-rövidebb tanulmányon alapul. A különböző néprajzi monográfiák játékleírásai (Balázs 1942: 129–135; Domokos P. P. 1939; Fél 1935: 79–92, 1941: 129–130, 198–207; Herkely 1939: 88–98; Gönczi 1914: 535–554; Kiss G. 1937: 170–186; Kiss L. 1941; Márkus 1943: 173–178) pontosak és hitelesek, de szintén ad hoc jellegűek, mivel nem a gyermekjátékok rendszerének leírására törekedtek, hanem csupán néhány szempont alapján kiválasztott, megtalált játékot ismertetnek. Az idevonatkozó tanulmányok egyrészt az egyes játékokkal, azok variációival, elterjedésével (Domonkos J. 1915, 1916; Gabnay 1903, 1904; Kiss L. 1923–24; Hajnal 1906, 1907; Melich 1939, 1940; Szilády 1930; Lajos 1937), másrészt különböző játékszerekkel (Buda 1914; Nagy I. 1908; Gönczi 1912; Gabnay 1905; Fekete P. 1923; Bátky 1900), illetve zömükben egyes területek, falvak népi játékaival, azok csoportjaival (Kresz 1942; Berze Nagy 1940: I. 761–788; Zsemley 1904; Fekete J. 1920; Lajos 1937; Papp L. 1942; Tóth K. 1943) foglalkoznak. E közlések színvonala megint csak rendkívül változó. Mindinkább észrevehető annak hiánya, hogy a gyermekjáték-kutatásnak nincs megfelelő elméleti-módszertani kerete, a kutatás kimerül az adatközlésben, némely esetben valamiféle kezdetleges összehasonlításban, vagy legfeljebb utal a múlt század végi elméleti tételekre.

Mindennek ismeretében nem lehet véletlennek tekinteni, hogy A magyarság néprajzának „Játék” c. fejezete, amely a magyar gyermekjátékokról szóló teljes összefoglalás igényével készült, a játékoknak számos fontos vonatkozását, például a játékok rendjét, folyamatát, funkcióit, a társadalommal való összefüggéseit, nem tudta megragadni. Ebben az időszakban már pontosan látszik, hogy a magyar gyermekjáték-kutatáson belül igen nagyok az aránytalanságok. Jelentős mennyiségű anyag gyűlt össze a játékok szövegeivel, dallamaival, az énekes-táncos játékokkal kapcsolatban, ugyanakkor – ahhoz viszonyítva – csak elvétve találkozunk például a kötetlen játékokra vonatkozó utalásokkal. Nem volt megfelelő mértékű a játékszerek kutatása sem, és területileg is jelentősek az eltérések, hiszen voltak vidékek (pl. az Alföld középső része, Fejér, Tolna megye, Északkelet-Magyarország), ahonnan szinte egyetlen néprajzi értékű játékleírással sem rendelkeztünk. Ugyanez hangsúlyozottan vonatkozik a nemzetiségekre. Összegzően azt kell tehát mondanunk, hogy a 20. század első fele nem tudta folytatni a századvég értékes kezdeményezését, a kutatás nem vált annak továbbvivőjévé, a legjobb esetben is megmaradt a korábban elért színvonalon. A gyermekjáték-kutatás tulajdonképpen háttérbe szorult, másodlagos jelentőségűvé vált.

Ez a tendencia látszólag az 1945 után újjászülető néprajztudományban is folytatódott. Egy alaposabb áttekintés után azonban megállapíthatjuk, hogy bár az utóbbi három-négy évtized legfontosabb hazai folklorisztikai eredményei nem a gyermekjáték-kutatás terén születtek, mégis több olyan, a népi gyermekjátékokkal foglalkozó monográfiát említhetünk meg, amelyek folklorisztikánk egészének élvonalába tartoznak. E minőségi ugrás első lépcsőfokát Kresz Mária kitűnő összefoglalása (1948) jelentette. Ezt követte a megjelenést tekintve – anyaga ugyanis jó tíz évvel korábbról származik – Bakos József munkája, a Mátyusföldi gyermekjátékok (1953), amely noha csak egyetlen néprajzi terület anyagát tartalmazza, mégis méltó párja Kiss Áron sokszor emlegetett gyűjteményének. Sajnos az akkori idők kultúrpolitikájának következtében Bakos munkája szinte semmiféle hatást nem gyakorolt a magyar gyermekjáték-kutatásra. Pedig gyűjtésének alapossága, filológiai pontossága, széles látóköre felszabadulás utáni folklorisztikánk egyik legfontosabb munkáját eredményezte. Ugyanebből az időből származik a magyar gyermekjáték-kutatás harmadik alapműve, A Magyar Népzene Tára I. kötete (Kerényi 1951), amely énekes, dallammal bíró gyermekjátékaink legteljesebb gyűjteménye. E két nagy monográfiát a következő években több regionális (Lajos 1957; Nagy P. 1958) és tematikus gyűjtemény (Csete 1957) követte. Megjelentek az első gyűjtési útmutatók is (Berecz–Lajos 1952; Bakos–Kerényi 1953; Kresz 1957). Az ezt követő éveket újra az „erőgyűjtés”, a szorgos munka jellemezte. Önálló munkák viszonylag ritkábban jelennek meg, ez a tény azonban minőségi javulást is jelent (Kaposi–Maácz 1958; Kiss L. 1963; Hajdu 1971). A legutóbbi évek elméleti irányultságát szinte alig lehet meghatározni. Talán mégsem tévedünk, ha úgy véljük, ezeket a kutatásokat Lajos Árpád szavai jellemzik a legtalálóbban: „A néprajz a játékot mint a mindenkori művelődési anyag egyik területét vizsgálja adott természeti és társadalmi környezetben, összehasonlítva a munkával és a művészettel, sőt kapcsolatba állítva a társas élet egész rendjével” (Lajos 1968: 140).