Az Erdélyi Fejedelemség válsága
A tizenötéves háború katonai és politikai eseményeinek közepette az Erdélyi Fejedelemség fennmaradása is kétségessé vált. Az oszmán birodalom és a Habsburg birodalom harcában egy pillanatra úgy tűnt, a Habsburgok fölénybe kerülhetnek, és megszerezhetik az ország keleti részét, Erdélyt is. A császári erők azonban nem bírtak a még mindig hatalmas török haderővel, így fennmaradt az az egyensúlyi állapot, amely a 16. század közepén megteremtette Erdély önállósulásának politikai feltételeit. Basta generális 1604-ben kivonult Erdélyből, a Habsburg-hatalom most sem tudott tartósan berendezkedni ezen a tájon. Erdély rendjei pedig megtették a szükséges lépéseket fennmaradásukért: csatlakoztak Bocskai mozgalmához, és 1604 őszén fejedelmükké választották a Partiumban birtokos nagyurat. I. Ahmed szultán kinevező okirata is megérkezett, amelynek kieszközlésében nagy szerepe volt a Portán politizáló Bethlen Gábornak. A Bocskai mozgalmát lezáró bécsi béke helyreállította az Erdélyi Fejedelemséget, Bocskai megkapta Szatmár, Bereg és Ugocsa megyét, illetve Tokaj várát.

A török-perzsa viszony hatása Magyarországra
Az 1590-ben megkötött oszmán-perzsa békét 1603-ig sikerült megőrizni. Ez idő alatt Perzsia ifjú és tehetséges uralkodója, Abbasz sah (1587-1629) alapjaiban átszervezte az ország hadügyeit. A korábban alkalmilag toborzott sereg helyett - oszmán mintára - állandó hadsereget hozott létre. Ezen belül, felismerve a tűzfegyverek megnövekedett szerepét, tüzéralakulatot és puskás egységeket állított fel, melyek együttes létszáma a 20.000-et is meghaladta. 1599-ben követséget indított a nyugati keresztény fejedelmekhez, szövetségre és közös oszmán-ellenes háborúra buzdította őket. Ez ugyan nem jött létre, de az oszmán birodalom kimerültségét és magyarországi lekötöttségét kihasználva 1603-ban támadást indított a törökök keleti határai ellen. Egymás után foglalta vissza a legutóbbi háborúban elvesztett perzsa területeket, arra kényszerítve az oszmánokat, hogy jelentős erőket vonjanak ki a magyarországi hadszíntérről. A háború rövidebb megszakításokkal 1639-ig eltartott, s döntően járult hozzá ahhoz, hogy a szultáni udvar már 1597-1598 táján béketárgyalásokat kezdett a magyar királlyal, s hogy a következő évtizedekben minden erejével a magyarországi béke fenntartását szorgalmazta.

Bocskai István felkelése: a magyar rendi küzdelemsorozat nyitánya
1604-ben a Habsburg-oszmán háborús konfliktust a felső-magyarországi nemesség mozgalmának élére állt Bocskai István vezette felkelés tetézte. A rendek elégedetlenségét a korábban Habsburg-hű nagybirtokosok elleni fiskális perek, valamint az udvar törvénysértései és ellenreformációs törekvései váltották ki. Miután pedig 1604 elején Giacomo Belgiojoso főkapitány a kassai Szent Erzsébet-templomot katonai erővel adta vissza a katolikusoknak, a fegyveres összeütközés elkerülhetetlenné vált. Bocskai a császári seregből átállt hajdúkkal a háborús körülmények között villámgyorsan elfoglalta szinte az egész királyságot. Sikereinek köszönhetően 1605 első felében előbb az erdélyi, majd a magyarországi rendek választották fejedelmükké. A Habsburg-ellenesség azonban hamarosan a török kényszerű szövetségébe sodorta Bocskait, aki ennek következtében 1605 novemberében nem utasította el II. Rudolf császár (1576-1612) békeajánlatát. A magyar rendek és a bécsi udvar első fegyveres összeütközését végül 1606 júniusában a későbbi nádor, Illésházy István által tető alá hozott bécsi béke zárta le.

Rákóczi Zsigmond (1607-1608) és Báthori Gábor (1608-1613) fejedelemsége
Bocskai végrendeletében Homonnai Drugeth Bálintot jelölte ki utódjaként, de mellette Báthori Gábor is a trón várományosaként jött számításba. 1607-ben azonban az erdélyi rendek mégis az idős, megfontolt katona, Rákóczi Zsigmond mellett döntöttek. Báthori Gábor azonban a Porta támogatását megszerezve, maga mellé állította a Bocskai halála után bizonytalan helyzetbe került és szabadságaik semmissé tételével fenyegetett hajdúkat, és 1608-ban lemondatta Rákóczit a fejedelemségről. Báthori Gábor rövid fejedelemsége alatt teljesen maga ellen fordította az erdélyi rendeket. A szászok központját, Nagyszebent elfoglalta, városaikat szórakozásai, mulatozó udvartartása költségeinek fedezésére kényszerítette. 1610-ben az ellene összeesküvést szőtt magyar urakat lefejeztette. Ok nélkül megtámadta Havasalföldet, és Moldvával is majdnem háborúba keveredett. 1613-ban ígéretet tett a Habsburg-csapatok erdélyi beengedésére, ezt azonban már nem tehette meg, mert a Porta is megelégelte zavaros politikáját, és új fejedelmet állított Erdély élére.

Megerősödő rendiség
A bécsi béke, majd az azt törvénybe cikkelyező 1608. évi országgyűlés jelentős változást hozott az udvar és a magyar rendek kapcsolatában. Az uralkodó garantálta a magyar törvények betartását, a szabad vallásgyakorlatot, valamint azt, hogy a legfontosabb magyarországi tisztségeket magyaroknak adományozza. 1608-tól a fél évszázada megüresedett nádori méltóságot is újra betöltötték. A Habsburg- uralkodók emellett kénytelenek voltak végleg elismerni Erdély függetlenségét is. A rendek ugyanekkor felismerték, hogy az ország megosztottságából haszon is származhat. A törökkel vazallusi viszonyban lévő erdélyi állam ugyanis számukra ütőkártyául szolgálhat az udvarral szemben rendi jogaik védelmére. A rendek megerősödése ellenére azonban a had-, kül- és pénzügyek irányítása továbbra is a bécsi központi hivatalok privilégiuma maradt.

Magyarország és a harmincéves háború
A cseh rendek 1618 májusában kirobbant prágai felkelésével Európában új konfliktus, a harmincéves háború (1618-1648) vette kezdetét. A vallási sérelmek indította mozgalom hamarosan olyan összeurópai összecsapás-sorozattá vált, amelyben a Habsburgok és nagy riválisuk, Franciaország mérte össze erejét az európai hegemóniáért. A török ellen a Habsburg Birodalmat védelmező Magyarország sem maradhatott ki a konfrontációból. Pedig az Udvari Haditanács 1606-tól több mint fél évszázadon át a magyar hadszíntéren minden áron fenntartandó béke híve volt. A 16. század békeidőszakával ellentétben azonban a törökkel való frigy ellenére az ország területét újra hadseregek dúlták. Előbb Bethlen Gábor (1613-1629), majd I. Rákóczi György (1630-1648) erdélyi fejedelmek főként könnyűlovas csapatai, majd az őket visszaszorító reguláris császári alakulatok. Mindeközben pedig mezei szolgálatba fogadott magyar végváriak ontották vérüket a német birodalomban a háborút politikai téren végül elvesztő Habsburg-uralkodóikért.

A nagy fejedelem: Bethlen Gábor (1613-1629)
"Óh, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!" - így fájlalta elhunytát apródja, a később maga is fejedelemmé lett Kemény János. Bethlen a Portán szerezte meg magának a fejedelemséget. 1613-ban, a támogatására vele együtt Erdélybe vonuló hatalmas, mintegy 80 ezer főnyi török-tatár haderővel a hátuk mögött, Erdély rendjei "féltekben, szabadon választották meg" az új fejedelmet. Bethlen uralkodása első éveiben megbékélt a szászokkal, kiegyezett a régi magyar előkelőkkel, a székelyeknek régi szabadságaik megtartását ígérte, s ezzel sikerült megszerveznie belső támogatását. 1616-ban a Porta Lippa várának átadását követelte tőle, s mivel a várat a benn lévő katonák nem akarták feladni, maga vívta meg és adta át a töröknek. Ezzel megszerezte a Porta teljes bizalmát és folyamatos támogatását, hogy ennek birtokában egyre nagyobb önállóságot szerezzen céljai megvalósításához. Fokozatosan sikerült kiépítenie centralizált, abszolutisztikusként jellemezhető hatalmát. A rendi országgyűlést kiiktatta a hatalomból, egyre kisebb létszámban és egyre kevesebbszer hívta össze az erdélyi urakat. Fontos kérdésekben mindig maga döntött, szigorúan kézben tartotta az ország pénzügyi, katonai, politikai irányítását.

Bethlen a harmincéves háborúban
Bethlen 1619-ben csatlakozott mintegy 18 ezer fős seregével a cseh rendek Habsburg-ellenes felkeléséhez. A fejedelem nem szalasztotta el a kínálkozó lehetőséget, hogy Erdélyt egyesítse a királyi Magyarországgal. Felső-Magyarországon végigvonulva maga mellé állította a magyar rendeket, elfoglalta Érsekújvárt, Pozsonyt. 1620-ban a besztercebányai országgyűlés magyar királlyá választotta, de megkoronázni nem engedte magát. A csehek fehérhegyi veresége után, 1620 végén azonban korábbi hívei, a királyságbeli magyar rendek ellene fordultak, megriadtak Bethlen erős kezű politizálásától, és egy uralmának megvalósulása esetén kialakuló török protektorátus veszélyétől. 1621-ben aratott győzelmeinek köszönhetően az év végén megkötötte az Erdély számára területi gyarapodást hozó nikolsburgi békét. Ezután még kétszer vezetett hadjáratot a királyi Magyarország területére (1623-1624, 1626), de a magyar urak többé nem támogatták hatalmát. Bethlen érdeme, hogy Erdélyt be tudta kapcsolni az európai protestáns államok érdekközösségébe, amelyek a harmincéves háború alatt többször is komoly katonai és politikai tényezőként számítottak a kis országra.

I. Rákóczi György fejedelem (1630-1648)
Bethlen halála után egy esztendeig második felesége, Brandenburgi Katalin uralkodott (1629-1630), akit a fejedelem végrendeletében jelölt ki utódjává. Az erdélyi rendek azonban ellenséges érzülettel voltak iránta, és hamarosan lemondatták. Erdély fejedelme I. Rákóczi György lett, akinek uralkodása nyugodt életet, békés gyarapodást hozott. 1631-ben megegyezett II. Ferdinánd magyar királlyal a béke megtartásáról. Magánvagyonát és a kincstár birtokait jelentős mértékben gyarapította, birtok- és vagyonelkobzási perekkel számolt le belső ellenzékével. 1643-ban hosszú várakozás után csatlakozott a svéd-francia szövetséghez, és a protestáns vallásszabadság védelme címén bekapcsolódott a harmincéves háborúba. 1644-ben elfoglalta Kassát, de miután a svéd szövetségesek az országukat ért dán támadás miatt nem tudtak számára segítséget nyújtani, Galgócnál vereséget szenvedett, és föl kellett adnia az egész Felvidéket. 1645 decemberében III. Ferdinánddal megkötötte az akciót lezáró linzi békét, amelynek értelmében Erdély területe hét magyarországi megyével bővült. Ugyanakkor a szerződés a magyar rendek számára garantálta az 1606. évi bécsi béke betartását is.

Militarizálódó településhálózat
1606 után a Habsburg Birodalom magyarországi hadszínterére fél évszázadra ismét hosszú békekorszak köszöntött be. A mindenáron való békére törekvő Haditanács ezért a korábbi 20-22.000 főről 16-17.000-re csökkentette a végvári katonaság számát, hogy a felszabadult zsoldösszegeket a harmincéves háború költségeire fordíthassa. Csakhogy a békeévek alatt a török betörések továbbra is mindennaposak voltak, az erdélyi fejedelmek hadjáratai pedig több alkalommal hadszíntérré változtatták az országot. A frontvonal lakossága ezért önvédelemre kényszerült, hiszen az 5-6.000 főnyi elbocsátott végvárit valahogyan pótolni kellett. A megoldást a határ menti települések militarizálódása jelentette. A mezővárosokat erődítésekkel vették körül, a falvak templomait őrtornyokként (is) használták, miközben a polgári lakosság különféle privilégiumok fejében földesuránál katonai szolgálatot vállalt. A frontvonal lakói mellett a jelentősebb nagybirtokosok magánhadseregükkel kapcsolódtak be a török portyák elleni védekezésbe.

A Hódoltság irányításának nehézségei a 17. században
A 16. század végi nagy gazdasági és politikai megrázkódtatások alaposan átalakították a központ és a tartományok viszonyát. Míg korábban a szultáni udvar szinte mindenben maga döntött, a 17. században egyre több jogot adott át a helyi hatóságoknak. A legfontosabb változások a pénzügyigazgatásban történtek: az állami pénzadók sokaságát vezették be, ugyanakkor megszűntek a rendszeres szandzsákösszeírások és az ezeken alapuló javadalomkiutalások, ehelyett az egyes funkciók birtokosai (így pl. a várkatonák is) zömmel maguk gondoskodtak a nekik járó jövedelem behajtásáról. Miután a központ lemondott a timár-rendszer folyamatos ellenőrzéséről, a birtokok állandó újraosztásáról, azok jelentős része öröklődővé vált. A szpáhi-sereg hanyatlása miatt egyre csökkent a szandzsákok és növekedett a vilájetek katonai és közigazgatási szerepe. A beglerbégek ugyanis nagyobb jövedelmeikből az inflációs időkben is képesek voltak jelentős magánhadseregeket kiállítani, s ezekkel hatékonyabban tudták segíteni az államot a külső háborúkban, a közbiztonság fenntartásában és az állami adók behajtásában. Ez magyarázza, hogy a 17. század második felében meghódított magyar földeken a törökök szandzsákok nélküli vilájeteket szerveztek. A budai és a temesvári mellé létrehozták az egri (1596), a kanizsai (1600), a váradi (1660) és az újvári (1663) vilájeteket.

Az oszmán-török állam a Köprülük előtt és alatt
A 17. század első felében megingott a szultánok hatalma. A költséges magyar, perzsa, lengyel és krétai háborúk kiürítették a kincstárt. A fizetetlen katonákat, az elszegényedő szpáhikat és rájákat lázadó pasák gyűjtötték maguk köré, akik egész tartományokat vontak ellenőrzésük alá Anatóliában és Szíriában. Az államvezetésben teljes káosz uralkodott. A korábban mindenható padisah helyett a hárem asszonyai és a velük szövetséges janicsár főtisztek határoztak. Ijesztő gyorsasággal cserélgették a nagyvezíreket, s képtelenek voltak megfékezni a janicsárok ismétlődő lázadásait. 1656 júniusában a szultánanya végül a nyolcvanas éveiben járó Köprülü Mehmedet (1575 körül-1661) nevezte ki nagyvezírré. Kegyetlen terror (nehezen hihető becslések szerint csak kormányzásának első évében 30.000 ezer embert végeztetett ki), takarékoskodás és kíméletlen korrupció-ellenes harc vette kezdetét. A teljhatalmú nagyvezír szervező munkája hamarosan újra cselekvőképes nagyhatalommá emelte a birodalmat. Fia, az 1661-1676 között kormányzó Köprülü Ahmed (1635-1676) szelídebb eszközökkel ugyan, de folytatta apja politikáját. Az oszmán seregek sorra indították támadásaikat Velence, Magyarország, Lengyelország és Oroszország ellen.

II. Rákóczi György (1648-1660), a béke elvesztője
II. Rákóczi Györgyöt szülei már fejedelemnek nevelték, oktalan, felelőtlen lépéseivel azonban majdnem az ország pusztulását okozta. Közelebbire fűzte kapcsolatait a román vajdaságokkal, többször avatkozott be az ottani hatalmi harcokba új vajdák oldalán, mígnem 1655-ben Moldva Erdély hűbéresévé vált. 1656-ban szövetséget kötött X. Károly svéd királlyal Lengyelország felosztására, s ebben a két román fejedelem és Hmelnyickíj kozák hetman is támogatta. Nyugati országoknál is érdeklődött egy Habsburg-ellenes összefogás lehetőségeiről, miközben magyarországi támogatókat is próbált szerezni. Öccse, Zsigmond kapcsolatban állt a királysági Pálffy Pállal és Zrínyi Miklóssal, akik Rákóczi György lehetséges magyar királyságában reménykedtek ez idő tájt. A Porta engedélye nélkül 15 ezer fős haderővel 1657-ben indította meg Lengyelország elleni támadását. Svéd szövetségese ekkor még a lengyel koronát is neki ígérte, azonban hamarosan cserbenhagyta a sok veszteséget szenvedett erdélyieket. Ekkor Kameniecnél az erdélyi fősereg a tatárok csapdájába esett. Rákóczi mintegy háromszáz fővel tudott kimenekülni, és csúful magára hagyva katonáit, hazavágtatott Erdélybe.

Erdély a pusztulás szélén
1657-ben a teljes erdélyi sereg a krími tatárok fogságába esett, s Rákóczi nem vállalta, holott ígéretet tett rá, hogy saját vagyonából váltja ki katonáit a fogságból. Megérkezett a Portáról a lemondatására felszólító levél, és bár a rendek Rhédey Ferencet fejedelemmé választották (1657), Rákóczi nem mondott le. 1658-ban Köprülü Mehmed, az új nagyvezír hatalmas haragra gerjedve, pusztítva jött vazallusa megfegyelmezésére. A török-tatár csapatok elfoglalták Gyulafehérvárt, Tordát, Kolozsvárt, egész Erdélyt. Az erdélyi országgyűlés ekkor Barcsai Ákost választotta fejedelemmé (1658-1660), aki megegyezett a törökökkel, átadta nekik Lugost és Karánsebest, elfogadta, hogy az ország adóját évi 40 ezer forintra emeljék, ezzel azonban elérte, hogy Köprülü seregei elvonultak. 1659-ben polgárháború tört ki Rákóczi és Barcsai hívei között, s a tatár fogságból időközben hazatért Kemény János is pályázott a trónra. Ebbe a harcba kapcsolódott be Szejdi Ahmed budai pasa. 1660-ben Szászfenesnél győzelmet aratott Rákóczi felett, aki ebben a csatában szerzett sebesülében halt meg. Az Erdély elleni megtorló hadjárat azonban még nem ért véget: Ali pasa szerdár vezetésével 1660 augusztusában a törökök elfoglalták Szent László városát, Erdély kapuját és legnagyobb várát, Váradot.

Új török háború fél évszázad békesség után (1663-1664)
A hosszú békeidőszak után 1663-ban ismét török hadak vonultak a királyi Magyarország ellen. A fegyveres konfliktust az erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György szolgáltatta engedély nélküli lengyelországi hadjáratával (1657). A törökök büntetése Várad 1660. évi elfoglalása volt, amire a Haditanács csapatokat vezényelt a fejedelemségbe. A két világbirodalom fegyveres összeütközése ezután előbb-utóbb már elkerülhetetlenné vált. A Köprülü Ahmed nagyvezér vezette csapatok 1663-ban egy újabb kulcsfontosságú várat (Érsekújvár) vettek be. 1664 elején azonban a Zrínyi Miklós és Julius Hohenlohe gróf vezette magyar-horvát-német csapatok több mint fél évszázad után sikert értek el az "örök ellenséggel" szemben. A téli hadjáratban a Hódoltságba mélyen behatolva több kisebb várat foglaltak vissza, majd akciójukat az eszéki híd felgyújtásával koronázták meg. A nagyvezér ellentámadásával ugyan felmentette a keresztények által ostrom alá vett Kanizsa várát, sőt Új-Zrínyivárt is elfoglalta, augusztus 1-jén azonban Szentgotthárdnál vereséget szenvedett a Raimundo Montecuccoli vezette császári csapatoktól. A győzelmek hatására Európa figyelme újra a magyar hadszíntér felé fordult.

Kiútkeresők: a Wesselényi-féle összesküvés
A keresztény sikerek ellenére a törököknek kedvező vasvári béke országszerte nagy felháborodást váltott ki. A magyar főurak nehezen nyugodtak bele, hogy a bécsi udvar a szentgotthárdi győzelem ellenére beleegyezett abba, hogy a vesztes ellenség megtarthatta új hódításait, Váradot és Érsekújvárt. Előbb I. Lipót fő vetélytársánál, XIV. Lajos francia királynál (1643-1715), majd 1666 őszén az ország első embere, Wesselényi Ferenc nádor vezetésével a töröknél kerestek szövetséget. A rendi szabadságok és a szabad királyválasztás garantálásáért 10-50.000 arany évi adó fejében készek voltak elismerni a szultán fennhatóságát. Ez egy Erdélyhez hasonló típusú, de annál kedvezőbb helyzetű török vazallus-állam megszületését jelentette volna. Az összeesküvés azonban már a tervezgetés stádiumában megbukott, miként 1670-ben Zrínyi Péter és Rákóczi Ferenc ezzel kapcsolatos mozgalmai is. Az udvar a törökkel való szövetkezésért igen keményen büntetett. Zrínyi, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc és Bónis Ferenc életének a hóhér pallosa vetett véget. Bécs pedig élt a kiváló alkalommal, hogy a század elején megerősödött rendek jogait és a vallásszabadságot az abszolutizmus eszközeivel minél jobban megnyirbálja.

Kiútkeresők: a bujdosók mozgalma és Thököly Imre királysága
A Magyarországot sújtó megtorlás azonban Bécs számára nem hozta meg a várt eredményt. A Guberniumot hamarosan fel kellett oszlatni, az új adórendszer a nemesség és a jobbágyság ellenállásán bukott meg, a protestáns prédikátorok gályarabságra juttatása pedig csak tovább fokozta a feszültséget. A végvári katonaság reguláris keretek - azaz már állandó ezredek - közé szervezésére szintén a legrosszabbkor történt kísérlet. A megtorlások elől Erdélybe és a Partiumba menekült bujdosók ugyanis 1672-től Bécs intézkedéseire Felső-Magyarországon fegyveres akciókkal válaszoltak. Mozgalmuk azonban már-már válságba jutott, amikor 1678-ban új fővezér került élükre Thököly Imre személyében. A kuruc vezér katonai sikerei az 1681. évi soproni országgyűlésen ismét a rendekkel való kiegyezésre késztette I. Lipót királyt (1657-1705). 1682-ben pedig Thököly a budai pasa támogatásával Kassát is elfoglalta, majd 20.000 arany évi adó fejében elismerte a Porta fennhatóságát. Magyarország területén ezzel rövid időre újabb államalakulat jött létre: Thököly Imre török vazallus felső-magyarországi fejedelemsége (1682-1685).

A török orientáció a 16-17. századi magyar politikában
1526-ig a magyar politikusok határozottan elutasítottak bárminemű együttműködést a törökökkel. A mohácsi vereség azonban felbomlasztotta az egységes törökellenességet, és a Szapolyai János király körül gyülekező erők úgy hitték, a török függőség vállalása megmentheti az országot a széthullástól. Buda 1541. évi megszállása azonban szertefoszlatta ezeket az illúziókat. Az 1570-es évekre mégis újabb "törökös" koncepció érlelődött meg, amit aztán a 17. századi rendi küzdelmek ültettek át a gyakorlatba: a magyarországi nemesség az Erdélyi Fejedelemségre (végső soron a törökökre) támaszkodva lépett fel a Habsburg-központosítással és ellenreformációval szemben. Ugyanakkor az oszmán birodalomnak való teljes behódolás gondolata fel sem ötlött, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy az az ország végleges bukását okozná. Az 1660-as évek "jó konjunktúrájának" elszalasztása és a bécsi kormányzat erőszakossága miatt azonban a magyar rendi vezetés mégis erre a veszélyes útra lépett. A török orientáció a Thököly-felkelésben érte el csúcspontját, amikor az ország már nem három, hanem négy részre szakadt, s amikor Európa országai éppen a török kiűzésére szövetkeztek. Így az 1683-ban kirobbant háború a magyarok egy részét az "ősellenség" oldalán találta.

Apafi Mihály fejedelemsége (1661-1690)
Kemény János rövid fejedelemsége (1661-1662) alatt I. Lipót támogatását kereste és remélte a törökök elleni harcban, aki azonban cserbenhagyta őt; s az erdélyiek a Porta által kijelölt személyt, Apafi Mihályt választották meg (1661) uralkodójuknak. Kemény az Apafit támogató törökökkel vívott harcban esett el 1662 januárjában. Apafi előtt nehéz feladat állt, de ő sikeresen szilárdította meg az állam kormányzatát, hűséget mutatott a Porta irányába, s közben a magyar rendek Zrínyi és Wesselényi Miklós vezette csoportjával keresett kapcsolatot. Az 1663-1664. évi török hadjáratot lezáró vasvári béke Erdély fölött is rendelkezett, elismerte a török fennhatóságot, és Váradot is török kézen hagyta. Apafi az 1660-1670-es években a Portán és Bécsben is próbálta Erdély független államiságát megőrizni, s közben kapcsolatot keresett nyugati protestáns országokkal. 1677-ben Habsburg-ellenes szövetséget kötött XIV. Lajos francia királlyal. 1684-ben létrejött a Magyarországot felszabadító Szent Liga, s ekkor Apafi megint megkísérelte Erdélyt a lengyel-francia érdekkörbe kapcsolni, s ezzel a fejedelemség önállóságát átmenteni a török kiűzése utáni időkre.

A török elleni visszafoglaló háború
1683-ban Kara Musztafa nagyvezér a lengyel és orosz háború után utoljára vezette az oszmán birodalom hadseregét a császárváros ellen. A sikertelen bécsi hadjárat és a császári-lengyel sereg kahlenbergi győzelme új nagy háború nyitányát jelentette Magyarországon. 1684 tavaszán XI. Ince pápa (1676-1689) védnöksége alatt létrejött a Szent Liga, amely Közép-Európa államainak katonai-anyagi erőforrásait egyesítette a török kiűzése érdekében. Az összefogás 1689-ig óriási diadalmenetet hozott. A háború első szakaszában (1683-1686) ugyanis a császári hadvezetés visszafoglalta Esztergom, Érsekújvár, Szolnok várát, végül az ország egykori fővárosát, Budát (1686). A hadakozás második periódusa (1686-1689) újabb győzelmekkel és Belgrád visszavételével (1688) az ország középső területének végleges felszabadulását hozta. A Habsburgok túlontúl való megerősödése azonban sértette a nagy nyugati vetélytárs, XIV. Lajos francia király érdekeit, aki ezért 1688 őszén felmondta a négy esztendővel korábban kötött fegyverszünetet, és támadást indított Pfalz tartománya ellen. A Habsburg Birodalom ettől kezdve kétfrontos háborúra kényszerült.
A birodalom szorult helyzete ellenére a háború harmadik, legtovább elhúzódó szakaszában (1689-1697) sem volt ereje az oszmán hadvezetésnek a döntő visszavágásra. Belgrádot ugyan 1690-ben sikerült visszavennie, az elkövetkező esztendőkben azonban a blokád alá vett kulcsfontosságú magyarországi várak (Kanizsa, Várad, Gyula) egymás után kerültek keresztény fennhatóság alá. Az 1697. évi zentai győzelem pedig lehetővé tette a háború mielőbbi befejezését. Az ország 1699-ben a karlócai szerződés megkötését követően - a Temesköz kivételével - felszabadult. A keresztény fegyverek sikereit a törökellenes szövetségrendszer megalakulása mellett mindenekelőtt a császári állandó hadsereg kialakulása, továbbá a haditechnika és a logisztika óriási fejlődése tette lehetővé. Ennek köszönhetően a császári hadvezetés már képes volt több hadszíntéren komoly hadseregrészeket ellátni, és ezáltal a már száz esztendővel korábban is meglévő katonai-harcászati fölényét érvényesíteni, s végül a még mindig erős örök ellenségre jelentős csapást mérni. Az igen jelentős létszámú hadseregek évente történő felvonulása és pusztításai következtében azonban a felszabadított ország egyes területein mind a lakosság, mind a településhálózat örökre elpusztult.

Az Erdélyi Fejedelemség bukása
A felszabadító háború 1687-ben elérte Erdélyt is. Lotharingiai Károly fővezér seregei bevonultak a fejedelemségbe, és megkötötték a balázsfalvi egyezményt, amely szerint Erdély élelemmel és takarmánnyal látja el a fővezér katonáit, aki cserébe Erdély önállóságának biztosítását ígérte. Bécs azonban ezt a megegyezést nem fogadta el, és Antonio Caraffa generálist küldte Erdélybe, aki 1688-ban elfogadtatta a rendekkel a fogarasi nyilatkozatot. Ebben az erdélyiek I. Lipót hatalmába helyezték magukat, Erdély visszatért a korona fennhatósága alá, beleegyeztek, hogy császári katonákat bocsássanak Erdély váraiba, és évi 700 ezer forint adó fizetésére kötelezték magukat. Nem sokkal ezután, 1690-ben meghalt az országa bukását látó Apafi Mihály. Ezután a Porta Thököly Imrét jelölte ki fejedelemmé, akinek 1690-ben a Törcsvári hágó mellett, Zernyestnél, kemény ütközetben sikerült megvernie Donatus Heissler császári tábornokot, és ezután Erdély rendjei is megválasztották fejedelemmé. A Badeni Lajos vezette császári haderő azonban gyorsan kiszorította Erdélyből Thökölyt, ahová már soha többé nem tért vissza. Erdélyt immár kétség nélkül a Habsburgok uralták.

A Diploma Leopoldinum
Erdély új helyzetét a Habsburg Birodalomban az I. Lipót által 1690-ben kiadott, majd végleges és megújított formában 1691-ben elfogadott diploma szabályozta. A szövegezésben az Erdélyből Bécsbe küldött, Bethlen Miklós vezette csoport vett részt. A dokumentum helyreállította az erdélyi polgári kormányzást úgy, hogy Nagyszeben székhellyel egy kormányzótanácsot, Guberniumot hozott létre. A kormányzó Bánffy György lett, mellette Bethlen Miklós kancellár, Haller János kincstartó és Bethlen Gergely főgenerális tevékenykedett. I. Lipót szavatolta az erdélyi törvények megtartását és a négy bevett vallás szabad gyakorlatát, békeidőben 100 ezer forint éves adót szabott meg. A diploma Erdélyt nem Magyarországhoz, hanem önálló tartományként és egyben a magyar korona részeként a birodalomhoz csatolta. Az erdélyiek igyekeztek volna II. Apafi Mihály fejedelemségét elismertetni, de a király Várad visszafoglalása (1692) után Bécsbe internáltatta Apafit, majd lemondatta a fejedelmi címről (1701).
Tervezetek az ország új berendezkedésére
Buda 1686. évi visszafoglalása után a legfontosabb kérdés az volt, milyen keretek között kerül sor az ország békés berendezésére. A magyar rendek és az udvar szép számú tervezetében megfogalmazott célok azonban jelentősen különböztek egymástól. Az előbbiek korábbi kizárólagos vezető szerepüket kívánták az új körülmények között feleleveníteni. A Bécs törekvéseit képviselő Kollonich Lipót érsek javaslatában hallani sem akart arról, hogy a 16-17. században a had-, kül- és pénzügy területén megszerzett udvari pozíciókat korlátozzák. S Bécs ezúttal is erősebbnek bizonyult. Noha a vármegyerendszer újjászervezését nem akadályozhatta meg, a Neoacquistica Commissio felállításával mégis saját érdekeinek megfelelően befolyásolta egyes országrészek további fejlődését. Sőt a déli határvidéken a Haditanács az országba menekült szerbekre támaszkodva külön katonai igazgatású határőrvidék-rendszert szervezett, amellyel hosszú távra biztosította Magyarország, de egyúttal a Habsburg Birodalom védelmét is az oszmánokkal szemben.

A török uralom mérlege
A 16-17. században Magyarország a keresztény és a muzulmán világ fegyveres összeütközésének egyik legfontosabb szárazföldi színtere volt. Az ország ezért emberéletben, termelőeszközökben és anyagi javakban elszenvedte mindazokat a károkat, amelyek a Habsburg és az oszmán világbirodalom állandó háborúskodásával, a másfél száz esztendős idegen megszállással együttjártak. A helyreállíthatatlan veszteség legfőképpen demográfiai és etnikai téren jelentkezett. A koraújkori népességrobbanás ugyan Magyarországot sem kerülte el, de a lakosság számának növekedését felemésztették a nagy háborús időszakok, elsősorban a tizenötéves és a török elleni visszafoglaló háború. Miután pedig a seregek és a portyázók főként a folyóvölgyek mentén nyomultak előre, a pusztulás elsősorban az ott élő magyar lakosságot érintette, amelynek helyére szerb, horvát, szlovák és román népesség érkezett. Ennek következtében a 17. század végére az ország nemzetiségi térképe már erősen hasonlított arra, amely a 20. század elején, a Trianon előtti Magyarországét jellemezte.
Jelentős veszteség érte a település-, város- és kolostorhálózatot is. A Hódoltság egyes területein a települések több mint fele elpusztult, miközben a középkori szellemi központokul szolgáló kolostorok szinte kivétel nélkül eltűntek a föld színéről. Városhálózatunk hierarchikus rendje is felbomlott, hiszen három korábbi régió-központ (Buda, Szeged és Pécs) török végvár lett, iparosodásban élenjáró lakossága pedig elmenekült. A gazdasági élet súlypontjai ezért a marhakereskedelemből meggazdagodó mezővárosokba helyeződtek át. Ez egyúttal kiválóan jelzi, hogy mit rombolt a török uralom a korábbi gazdasági viszonyokon. Azaz a mezőgazdaság maradt a húzóágazat, az iparosodás és a polgárosodás terén pedig tovább nőtt lemaradásunk a fejlettebb európai területektől. A három részre szakadt ország mindezek ellenére mégis megőrizte államiságát és függetlenségét. A Habsburg-tartományok által finanszírozott határvédelmi rendszernek köszönhetően pedig a magyar királyság elkerülte a teljes török meghódítást és ezáltal azt a szomorú sorsot, amelyre a tőle délre fekvő balkáni országok az oszmán megszállás következtében jutottak.

AZ ORSZÁG KORMÁNYZÁSA
Bécsi központi kormányhivatalok
A Habsburg Birodalom országainak központi igazgatását a Bécsben székelő központi kormányhivatalok végezték. Legfontosabb szerv a Titkos Tanács (Geheimer Rat) volt, ahol a császár legbensőbb tanácsosai a birodalmi jelentőségű bel- és külügyeket tárgyalták meg. Szintén tanácsadó, de jóval nagyobb létszámú testület volt az Udvari Tanács (Hofrat), amely a 17. században veszített súlyából, tevékenysége leginkább az igazságszolgáltatásra korlátozódott. A birodalom gazdasági életének, pénzügyeinek irányítását az Udvari Kamara (Hofkammer) végezte, amely egyúttal a többi országok kamaráit is felügyelte. Az említett kormányszervekben hozott döntéseket, a császári parancsokat, rendelkezéseket az Udvari Kancellária (Hofkanzlei) foglalta írásba. A kancellária egyes osztályai a 17. században fokozatosan önállósultak. 1556-ban jött létre a török elleni katonai védelmi vonal megszervezésére és a hadügyek irányítására az Udvari Haditanács (Hofkriegsrat), amelynek hatásköre a birodalom egészére kiterjedt.

I. Ferdinánd kormányzati reformja: a helytartói tanács
Amikor 1526-ban Habsburg Ferdinánd magyar királlyá lett, ez azt is jelentette, hogy Magyarország egy része egy kormányzati módszerek tekintetében fejlettebb birodalomhoz csatlakozott. Törvényszerű volt tehát, hogy itt is bevezetésre kerüljenek ezek a módszerek, és a középkori kormányzati szokásokon átlépve, immár újkori típusú kormányszervek megalakítására kerüljön sor. Ferdinánd király első próbálkozásként - lévén, hogy ő maga az országon kívül tartotta székhelyét -, egy helytartói testületet kívánt az ország élére állítani, amelynek a központi kormányzatot kellett volna ellátnia. A helytartói tanács lényegében Várday Pál esztergomi érsek helytartósága alatt, az 1540-es években alakult meg, tagjai azok a főurak, főpapok voltak, akik az uralkodó Magyar Tanácsának tagságát is képezték. A helytartó a nádorhoz hasonló jogokat kapott, de pénzügyekben és hadvezetési ügyekben nem rendelkezhetett. A 16. század végétől a helytartói tisztség a nádori címhez kapcsolódott, mint önálló tisztség elvesztette jelentőségét, minthogy a mellé rendelt tanácsosi testület nem működött, nem váltotta be Ferdinánd reményeit. A következő században a nádorok viselték a helytartói címet is.

A központi pénzügyigazgatás szervei: a kamarák
A pénzügyek központi irányítására I. Ferdinánd király 1528-ban szervezte meg a Magyar Kamarát, amely Budáról elmenekülve, 1531-ben Pozsonyban kezdte meg működését. A Kamara feladata az volt, hogy tanácsosok testületéből álló kormányszervként a Magyar Korona országaiban felügyelje és igazgassa a kincstári jövedelmek összességét. Törekednie kellett a Koronától elidegenített birtoktestek mielőbbi visszaszerzésére, az adók, a regáléjövedelmek, köztük az egyre nagyobb jelentőséggel bíró harmincadvám-bevételek felügyeletére, adminisztrálására. A Magyar Kamara hivatalosan csak a királynak volt alárendelve, de valójában az Udvari Kamara felügyelete alatt állott. A Pozsonytól távol eső, de igen nagy gazdasági jelentőséggel bíró Felső-Magyarország számára 1567-ben került sor névlegesen a Pozsonyi Kamara alá tartozó, de valójában nagy önállósággal rendelkező Szepesi Kamara felállítására Kassa székhellyel. Az ország keleti területein a Szepesi Kamara a pénzügyeken túlmenően más, közigazgatási, katonai igazgatási feladatokat is ellátó kormányszervként működött.

A Magyar Tanács és Magyar Kancellária
A lényegében kormányként működő helytartói tanács mellett a középkori királyi tanács utódjaként a Habsburg-uralkodók mellett megmaradt a Magyar Tanács is, melynek tagjait a király nevezte ki. A 17. században a tanácsosok száma egyre nőtt, szerepük, befolyásuk azonban fokozatosan csökkent. A Magyar Tanács rendszertelenül, jobbára az országgyűlések ideje alatt ülésezett, amikor egyébként is együtt voltak az urak, és igen nehezen tudott döntésekre, egyhangú véleményekre jutni. A királyok nem is igen hallgattak a magyar tanácsosokra, ezért rendszeres panaszként, követelésként hangoztatták a korszakban az országgyűléseken összejövő rendek, hogy a magyar ügyekben magyar tanácsosok meghallgatásával döntsön a király. Ferdinánd király és a későbbi Habsburg-uralkodók ugyanígy mellőzték a Magyar Kancelláriát is. Formálisan ugyan működött, élén a mindenkori esztergomi érsek töltötte be a főkancellári tisztet, ám ténylegesen az Udvari Kancellária egyik osztálya adta ki a magyar király nevében kelt utasításokat, parancsleveleket, rendelkezéseket.

A felső szintű igazságszolgáltatás
Mohács után átalakulások következtek be az igazságszolgáltatás legfelső szintjén is. A király személyes ítélkezése megszűnt, ezáltal a kuriális bíráskodás jelentősége csökkent. A kúriában a királyt helyettesítő személynök vette át az ítélkezést, aki így a Királyi Tábla elnöke lett. A korábban szintén a kúriában gyakorolt nádori bíráskodás szokása megmaradt, jelentősége a 17. század végén megnőtt, ebből alakul majd ki a Hétszemélyes Tábla. A nemesség és a papság alsóbb fórumokon indult polgári peres ügyeit fellebbezhették a kúriai bíróságokhoz. A Koronával és a királlyal szemben hűtlenség vétkébe esett nemesek fölött az országgyűlés ítélkezett. A kúria bíróságai az általában tavasszal és ősszel meghirdetett 40 napos törvényszakokon ítélkeztek. Korszakunkban azonban a háborúk, hadfelvonulások miatt alig működött ez a fajta bíráskodás, ezért más, nem egészen legális törvénykezési szokások alakultak ki az országban. Ezek egyike volt a nagybírák ítélőmestereinek vándorbíráskodása, amikor városról városra járva a hozzájuk forduló emberek ügyeiben az ítélőmesterek hoztak döntést.

Kisebb bírói fórumok
A mezővárosokban, falvakban a település bírája dönthetett a kis jelentőségű ügyekben, egyébként a földesúr joghatósága, tehát az úriszék alá tartoztak az itteni lakosok. Az úriszéki bíráskodás virágkorát élte a 16-17. században, az elnöke rendszerint nem maga a földesúr, hanem egy másik meghívott nemes volt. Tagjai a földesúr alkalmazottai és a vármegyéből hívott tisztségviselők. Polgári, úrbéri és büntetőperekben korlátlan hatáskörrel rendelkezett az úriszék, fellebbezési lehetőség nélkül. Speciális esetekben, általában a felségsértési, hűtlenségi perek lebonyolítására a királyok rendkívüli delegált bíróságokat küldtek ki. Ilyen bíróság ítélkezett a Bocskai mozgalmat megelőzően a magyar nagyurak, köztük Illésházy István, Bocskai István ellen is, amikor a határozat már eleve eldöntött volt, fellebbezési lehetőség nélkül. Az erdélyi szász és székely székekben a székek által megválasztott székbírókkal együttesen bíráskodtak a királyok, majd a 16-17. században az erdélyi fejedelmek által kiküldött királybírók, akik természetesen az uralkodói hatalmat képviselték.

A helyi önkormányzatok: a vármegyék
A 16-17. század a vármegyei önkormányzatok megerősödésének időszaka, hiszen a központi kormányzat az adóbeszedésen kívül nem nagyon tudott beleszólni a vármegyék belső életébe. A helyi nemesség legjelentősebb fóruma a közügyekben, közigazgatásban döntéseket hozó nemesi megyegyűlés volt. Itt választották meg az országgyűlési követeket, a megye legfontosabb tisztségviselőit: az alispánt, a szolgabírókat és az esküdteket. A vármegye főispánja rendszerint nem tartózkodott a vármegyében. A megyegyűlésen hozták meg a vármegye területén érvényes szabályrendeleteket, a statutumokat. A vármegye legfontosabb bíráskodási szerve a vármegyei törvényszék volt, ahonnan polgári peres ügyekben a királyi kúriába lehetett fellebbezni. A törvényszéken az alispán elnökölt, az esküdtek a döntéshozatalban vettek részt. A vármegye írásbeli teendőit, az ülésjegyzőkönyvek vezetését, a levelek megfogalmazását a jegyző végezte, aki általában tanult, latinul jól tudó ember volt.

Kiváltságos kerületek, parasztvármegyék
A jász-kun kerületben élők széki szervezetbe tagozódtak, önkormányzatuk központi szerve a jászok és kunok egyeteme volt. Főhatóságuk és főbírájuk 1485 óta a nádor. A terület a 16-17. században a török Hódoltságba került, de bizonyos részeit magyar végvárakhoz csatolták. A hajdúkerület a Bocskai-mozgalom után letelepített hajdúk településeiből állt. Főhatóságuk a magyar király volt, akinek nevében a felső-magyarországi főkapitány rendelkezett. A hajdútelepek egy része várossá lett, ezek megtartották különállásukat, mások falvakként betagozódtak a megyerendszerbe. Az Alföldön a 17. században alakultak ki a parasztvármegyék, a földrajzilag közel eső falvak önvédelmi szerveződései. Céljuk általában a gonosztevők elleni védelem megszervezése volt, külön gyűléseket is tartottak, hadnagyokat, vezetőket választottak. Ugyanilyen céllal jöttek létre a Felvidéken a nemesség önvédelmi szervezeteiként a zápiszok.

Országos méltóságok
A magyar rendeknek központi testületi kormányszervei nem voltak a 16-17. században, viszont egyénenként részt vettek a felső szintű kormányszervek munkájában, és érdekeiket védték a rendiség vezető méltóságai, az országnagyok is. A király helyetteseként a középkor óta a rendek első tisztségviselője a nádor. Hatáskörét az 1486. évi nádori cikkelyek határozták meg: a távol lévő uralkodót helyettesíti, önálló bíráskodási jogkörrel rendelkezik, az ország hadainak fővezére a király után, 32 jobbágytelekig birtokot adományozhat, és ő a jászok és kunok főbírája. 1608-tól a király által jelölt két katolikus és két protestáns főúr közül választja meg az országgyűlés. Az országbíró feladata, hogy egyik nagybíróként részt vesz a kúriai törvényszakok munkájában. A horvát-szlavón báni méltóság szerepe beszűkül, főként a bíráskodásra korlátozódik ebben az időszakban. A tárnokmester és a személynök a városok fellebbviteli bírói törvényszékén bíráskodnak.

Szabad királyi városok
A magyar városhálózat legrangosabb tagjai a szabad királyi városok voltak. Ezek a fallal körülkerített városok közvetlenül a király alá tartoztak, tőle kapták privilégiumaikat, amelyek egyrészt az önkormányzatra vonatkozó szabadságokat, másrészt gazdasági jellegű engedményeket tartalmaztak. Ez utóbbiak közül fontos volt, hogy a kincstárnak egy összegben adóztak, árumegállító joggal, vásártartási joggal, vámmentességgel rendelkezhettek. A magyarországi városok két nagy csoportját alkották a budai jogcsaládhoz tartozó tárnoki városok, amelyek saját bíróságuktól a tárnokmester székéhez fellebbezhettek (pl. Buda, Pest, Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Kassa, Bártfa, Eperjes). A másik csoportot a székesfehérvári jogcsaládhoz tartozó személynöki városok alkották, amelyek a személynöki székhez fellebbezhettek peres ügyeikben (ezek közül a legfontosabbak: Székesfehérvár, Esztergom, Lőcse). A szabad királyi városok országrendiséggel rendelkeztek, tehát követeik útján részt vehettek az országgyűléseken. Az így privilegizált városok száma a 17. században nőtt, bár a rendek igyekeztek megakadályozni a királyt mezővárosaik szabad királyi várossá emelésében.

Bányavárosok
A városok különálló, rangos csoportját alkották a bányavárosok, amelyek egy-egy nagyobb érchegységben alakultak ki. A bányászok már a középkor folyamán privilégiumokat szereztek a királytól, sajátos jogrend szerint éltek. Ilyen csoportot alkottak 1466-tól a selmeci jog alapján élő, a Garam mentén elhelyezkedő alsó-magyarországi bányavárosok Körmöcbánya központtal: Besztercebánya, Selmecbánya, Libetbánya, Bakabánya, Újbánya. Szövetségük 1863-ig fennállt. A felső-magyarországi bányavárosok 1487-ben kötöttek szövetséget bányaügyeik és bíráskodásuk közös intézésére (központjuk Gölnicbánya volt, ide tartoztak: Szomolnokbánya, Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyóbánya, Igló). A szövetség a 16. század végére szétzilálódott, a városok földesúri tulajdonba kerültek. Jelentős bányavárosok voltak Szatmárban is, a később Erdélyhez tartozó Nagybánya, Felsőbánya, Kapnikbánya. Az Erdélyi-érchegységben Abrudbánya, Offenbánya, Kisbánya, Zalatna aranylelőhelyei voltak nevezetesek.

Az Erdélyi Fejedelemség kormányzata
Az Erdélyi Fejedelemség kormányzásának jellegzetes vonásaiban a középkori Magyar Királyság kormányzási módszerei éltek tovább. A fejedelem mellett működött a fejedelmi tanács, a benne résztvevő uraknak azonban csupán véleményezési joguk volt, s állásfoglalásukat a fejedelemnek nem volt kötelező elfogadnia. A törvényhozás a sajátos összetételű országgyűlésen történt, ahol szintén többségében a fejedelmi akarat jutott érvényre. A fejedelemség egyetlen végrehajtó szerveként az 1556-ban, Csáky Mihály által, középkori mintára létrehozott kancellária funkcionált. A nagyobb kancellária a kül- és belügyekben volt illetékes, azaz adott ki a fejedelem nevében parancsokat, utasításokat, a kisebb kancellária pedig a fejedelmi ítélőtáblán meghozott ítéleteket foglalta írásba, és a peren kívüli jogi tárgyú ügyeket intézte. Emellett néhány, a fejedelemmel magánjogi, familiárisi kapcsolatban lévő főtisztségviselő intézte a felső szintű kormányzás fontosabb ügyeit (pl. a főadószedő és a tizedfőárendátor az adók begyűjtését és a tizedbérleteket felügyelte, a főkapitány pedig a fejedelem után az erdélyi hadak fővezére volt).

Az Erdélyi Fejedelemség helyi önkormányzatai: a székek
A vármegyéhez hasonló helyi önkormányzati szervek, bíráskodási és közigazgatási egységek voltak a székek. Erdélyben a Szászföld vagy Királyföld székekre tagozódott, amelyek központi városukról kapták nevüket (Szeben, Szászsebes, Segesvár, Medgyes, Újegyház, Szerdahely, Szászváros, Nagysink, Kőhalom). A székek mellett a brassói és besztercei districtusban élt szász lakosság. A szászok összességének élén a szászok közjogi egyesülése (1486) óta a szász gróf állott, amely tisztséget a legfőbb város, Nagyszeben polgármestere töltötte be. Szintén széki tagozódásban éltek a székelyek, főszékük Udvarhelyszék volt (a többiek: Aranyos-, Maros-, Csík-, Sepsi-, Kézdi- és Orbai-szék; az utóbbi hármat a 17. századtól Háromszéknek nevezték). A székelyek élén a középkor óta a székely ispán állt, amely címet az erdélyi fejedelmek viselték a 16-17. században.

A török tartomány kormányzása
A magyarországi török közigazgatásra hármas feladat várt: 1. a hadsereg kiszolgálása; 2. az adószedés és birtokigazgatás, 3. a jogszolgáltatás. A Hódoltság közigazgatása, katonai szervezete és pénzügyigazgatása a 16. században elsősorban a szandzsákok, arab szóval livák hálózatára épült. Szandzsákok szerint tartották nyilván a népességet, mérték fel a termelési kapacitást, vetették ki az alapvető adókat és osztották ki a szolgálati birtokokat, a timárokat. A szandzsák élén a szandzsákbég (mír-i liva) állt, aki mindenekelőtt a tartományában birtokos szpáhik parancsnoka volt, de ő őrködött a polgári igazgatás, a közrend és a gazdasági élet felett is. Felettese a beglerbég (mír-i mirán) volt, aki a több szandzsákból álló legmagasabb tartományi szervezeti egységet: a vilájetet vagy beglerbégséget irányította. A tizenötéves háborúig két vilájet osztozott Magyarország megszállt területein: a budai (1541), amelyhez a Duna-Dráva vonaláig többnyire tizenöt, és a temesvári (1552), amelyhez hat szandzsák tartozott. A két beglerbég közül a budai számított rangosabbnak, a poszt birtokai 1623-tól vezíri rangot is kaptak. A főméltóságokat gyakran cserélgették; a 16. században a beglerbégek átlagosan másfél, a szandzsákbégek pedig két évet töltöttek el egy állomáshelyen.
A török tartományok pénzügyeit és birtokgazdálkodását a vilájetközpontokban működő defterdárok irányították kiterjedt hivatali apparátusuk segítségével. A szandzsákokról időről időre különféle összeírásokat (deftereket) készíttettek. Az ún. "részletes defter" tartalmazta az adózás általános elveit rögzítő tartományi törvénykönyvet (kánunnáme), a terület városainak, falvainak és adófizetőinek névsorát, továbbá a várható állami és földesúri jövedelmeket (pl. a dzsizje összegét, a terménytizedeket, a bérleti díjakat, a vámok, malmok és halastavak bevételeit stb.). Az ún. "összefoglaló" vagy "timár-defter" pedig azoknak a javadalmasoknak a nyilvántartására szolgált, akik a részletes defterben kimutatott jövedelmekből valamilyen formában részesedtek. A legvirágzóbb településeket és a fő készpénzbevételi forrásokat a kincstár saját kezelésében tartotta (szultáni hász-birtokok formájában), a többit pedig szolgálati hász-, timár-, vagy ziámet-birtokként hivatalnokoknak és katonáknak engedte át. A várőrségek létszámáról és a nekik kifizetett zsoldösszegekről negyedévenként zsoldlajstromok készültek.
A török közigazgatás kulcsfigurája, a kádi, eredeti tiszte szerint bíró volt. Az oszmán birodalomban azonban az államszervezet mindenese lett, s a szultáni tanács nevezte ki. Noha Magyarországon a bírósági körzetek (kaza) és a szandzsákok határai gyakorta egybeestek, a kádiságok száma mégis messze felülmúlta a szandzsákokét: 50 körül mozgott. Saját körzetében a kádi mindenekelőtt családjogi, peres és büntetőügyekben ítélkezett a muszlim vallásjog alapján (elvben teljesen önállóan). Ezenkívül seregnyi közigazgatási teendő hárult rá: ő hitelesítette a pénzügyi elszámolásokat, s szedte be az ún. rendkívüli adókat; irányította a hadsereg mozgósítását, s felelt az élelembeszolgáltatás megszervezéséért; felügyelte az alapítványok és a céhek munkáját, a piacfelügyelővel együtt ő állapította meg és ellenőrizte az árakat, a piacok működését; ő tartotta nyilván az ingatlanokat és intézkedett hagyatéki ügyekben; ő volt a központi hatalom helyi szeme és füle, azaz rendszeresen tájékoztatta a Portát a közhangulatról és a főméltóságok cselekedeteiről. Mivel a magyar lakosság kerülte a török törvényszékeket, az itteni kádik túlnyomóan katonai-pénzügyigazgatási feladatokkal foglalkoztak.

TÁRSADALOMTÖRTÉNET
Az ország vezető rétege: a nagybirtokos főnemesség
A törökkori Magyarország politikai, katonai és gazdasági vezető rétege a főnemesség volt. Nagyságos uramnak az számított, akit királya külön meghívóval invitált az országgyűlésre. Közéjük tartoztak a címeiket a Habsburg-uralkodók adományainak köszönhetően örökletesen bíró bárók, grófok és hercegek, akiket az ország főpapjaival együtt mágnásoknak neveztek. A legfontosabb rendi méltóságokat (pl. nádor, országbíró) és a katonai tisztségeket (főkapitányok) ők töltötték be. Ez azt jelentette, hogy az ország belpolitikájának és igazságszolgáltatásának egyedüli urai voltak, de a had- és pénzügyek helyi irányításában is meghatározó szerepet vállaltak. Hatalmuk alapja a nagybirtok és a pénzben, ékszerekben felhalmozott vagyon volt, amelyet házassági kapcsolataik révén vagy szolgálataikért uralkodói adományokkal gyarapíthattak. Az osztrák-német arisztokráciával ekkor még kevéssé létesítettek kapcsolatokat, sőt, jobban szerettek saját váraikban időzni, mint Habsburg- királyaink bécsi udvarában tartózkodni. A legnagyobb karriereket azonban mégis az udvarban nevelkedők vagy azzal szoros kapcsolatot tartók (pl. Nádasdy Tamás, Pálffy Miklós, Esterházy Miklós és Esterházy Pál) futották be.

A köznemesség sokszínűsége
Noha a törökkori Magyarországon jogilag minden nemes azonos kiváltságokkal rendelkezett, a köznemesség mégis elkülönült a főnemességtől. A vérével adózó nemesség előbbi rétege azonban maga sem volt egységes. Tehetősebbjeik több faluval rendelkező jómódú birtokos nemesek voltak, akik familiárisként gyakran egy-egy nagybirtokos szolgálatában álltak. Ők alkották a vármegyék politizáló vezető rétegét, amely követei révén az országgyűlés alsótábláján hallatta hangját. A náluk kisebb birtokos nemesek mellett voltak olyanok is, akik ugyanolyan telken és életszínvonalon tengették életüket, mint a jobbágyok, sőt adót (taksát) is fizettek földesuruknak, valamint az uralkodónak is. Nemességüket csak a címeres nemeslevél (armális) biztosította. A török elleni küzdelem sok végvári katonának kínált lehetőséget, hogy vitézsége révén emelkedjék a nemesek soraiba. A 17. századtól azonban a gazdagabb parasztok földesuruk közbenjárásával már pénzzel is elérhették, hogy a nemességbe emelkedjenek, és ebből azután jelentős hasznot húztak.

Egy új társadalmi csoport születése a végeken: a végvári katonaság
A török hódítás következtében a magyar társadalom a 16. század második felére egy teljesen új csoporttal, a végvári katonasággal vagy - miként a korban nevezték - a vitézlő néppel/renddel bővült. A több mint 20.000 főnyi, állandó határ menti őrszolgálatot teljesítő katonaság önállóságát azoknak a privilégiumoknak (adó- és földesúri joghatóság alóli mentesség, önálló katonai igazságszolgáltatás, vallásszabadság) köszönhette, amelyekkel korábban csak az ország kiváltságolt rétege, a nemesség rendelkezett. Miután a vitézlő rend tömegeit földjüket vesztett jobbágyok és kisnemesek, tisztikarát köznemesek, vezető részét pedig főnemesek alkották, a rétegbe való bekerülés a korban a felemelkedés egyik legkiválóbb lehetőségét kínálta. A végvári katonaság a határ menti könnyűlovas harcmodor következtében életmódját tekintve ugyan jelentősen eltért a 17. század végére megszülető állandó hadseregtől, a neki szánt feladatot a védelmi rendszer felszámolásáig mégis tökéletesen betöltötte. Féltve őrzött kiváltságainak és összetételének köszönhetően pedig a magyar társadalomban közbülső helyet foglalt el a nemesség és a jobbágyság között, az előbbihez állva közelebb.

Hajdúk és katonaparasztok a 17. századi Magyarországon
A tizenötéves háborút követően a korábbi évszázadinak sokszorosára szaporodott Magyarországon a hajdúk száma. Az eredetileg marhahajtásból élő társadalmi rétegnek több csoportja volt. A királyi vagy iratos hajdúk az uralkodó zsoldján a végvárakban teljesítettek szolgálatot. Ugyanitt vitézkedtek a szabad hajdúk, az ő fizetségük azonban a portyák során szerzett zsákmány volt, amely ha nem volt elegendő, rávetették magukat a jobbágyságra is. Ugyancsak külön csoportot alkotott az a mintegy 10.000 hajdú, akit Bocskai István telepített le kollektív kiváltságokkal 1605-1606-ban többnyire az öreg hajdúvárosokban. Szabolcs és Bihar megyékben, a Hernád és a Sajó mentén Bocskai fejedelem utódai is folytatták a telepítéseket, míg a Dunántúlon és Észak-Magyarországon a jelentősebb nagybirtokosok (Batthyányak, Esterházyak, Nádasdyak) adtak különböző kiváltságokat katonáskodó hajdúiknak. Hasonló privilégiumokban részesültek hadi szolgálat fejében a Zrínyi család muraközi katonaparasztjai is, akik a hajdúkhoz hasonlóan félig katonai, félig polgári életmódot folytattak megerődített településeiken.

A városi polgárság a török hódítás árnyékában
A török hódítás és a magyar gazdaság sajátos lehetőségei jelentősen hátráltatták az amúgy is lemaradásban lévő városi polgárság fejlődését. Az ország három részre szakadtával több szabad királyi város török fennhatóság alá került, ami végleg konzerválta városhálózatunk fejletlenségét. Az ipar elmaradottsága sem kedvezett a polgárok gazdagodásának, a nemességnek és a katonaságnak a városokban való megtelepedése pedig szintén korlátozta korábbi pozícióikat. Paradox módon a városi polgárság számára sem elsősorban az ipari vállalkozás, hanem a Hódoltságból kiinduló marha- és borkereskedelembe, illetve a szőlőtermesztésbe való bekapcsolódás teremtett lehetőséget jelentősebb tőke felhalmozására. Ezt azonban nem manufaktúrák létrehozásába, hanem főként föld- és szőlővásárlásba fektették be újra, amely ugyancsak kedvezett kereskedelmi vállalkozásaik folytatásának. Kiváltságaikat azonban a negatív jelenségek ellenére többnyire sikerült megőrizniük.

A legnépesebb társadalmi réteg: a jobbágyság
Noha a magyar nemesség Lengyelország után a legszámosabb volt Európában, az ország társadalmának legszélesebb rétegét a kiváltságokkal nem rendelkező jobbágyság alkotta. Uraihoz hasonlóan ez a réteg sem volt országosan egységes. Bár röghöz kötésükre a 16-17. században számos kísérlet történt, ez teljességgel sohasem valósult meg. Szabad költözésüket elősegítette, hogy a pusztuló végvári katonaságnak és hajdúságnak utánpótlásra volt szüksége, ugyanakkor maguk a földesurak is szívesen telepítették be elnéptelenedett birtokaikat. A szökött jobbágy pedig bármelyik utat választotta is, egy több-kevesebb kiváltsággal rendelkező csoportba lépett, azaz megnyílt számára az út a felemelkedésre. Ahol viszont erősebb volt a földesúr hatalma, a jobbágyok számtalan adóval és robottal tartoztak. Ugyanakkor a meggazdagodott parasztok vagy a zsellérek közül azok, akik állatot tenyésztettek, szőlőt műveltek vagy iparosok voltak, esetleg kereskedtek az egytelkes nemeseknél magasabb életszínvonalon élhettek, sőt, a 17. században pénzért akár nemeslevelet is vásárolhattak.

Parasztok és parasztpolgárok a Hódoltságban
A virágzó marhatenyésztésbe és a nyugatra irányuló marhakereskedelembe a török Hódoltság kialakulásával egyre több falusi paraszt és mezővárosi parasztpolgár kapcsolódott be. A magyar gazdaság sajátos 16-17. századi fejlődése kedvezett az állattenyésztő- és tőzsér-réteg meggazdagodásának. A parasztpolgárok a tőzsérkedéssel megragadták a gazdasági túlélés egyetlen esélyét, sőt a 16. században tevékenységük határozott anyagi gyarapodást hozott a hódoltsági mezővárosoknak. Vagyonuknak köszönhetően a helyi adminisztrációban és önkormányzatokban is jelentősebb szerephez jutottak, a Hódoltságban ugyanis a korábbi intézmények, a nemesi vármegyék, a nemesség elmenekülése miatt nagyrészt megszűntek, így a paraszt-polgárok vették át a lakosság önigazgatásának szervezését. Ezáltal a török Hódoltságban a magyar jogszokásokat és közösségi normákat továbbéltették. Igy ezek teljes újjáélesztése a török kiűzése után kevésbé okozott nehézséget.

A magyar állam és a hódoltsági magyarok kapcsolata: a törökösség
Idő haladtával a királyi Magyarország állami és vármegyei szervezetei mind nagyobb mértékben avatkoztak be a Hódoltság mindennapi életébe. A birtokjog helyreállításával párhuzamosan egyre részletesebben szabályozták a magyar hatóságok és magánszemélyek törökökkel kiépíthető kapcsolatait is. 1574-ben, 1575-ben és 1587-ben a magyar országgyűlés megtiltotta a töröknek való önkéntes behódolást. Az 1622-ben, 1625-ben és 1635-ben hozott törvények fő- és jószágvesztéssel sújtották azokat, akik törökökkel szövetkeztek, nekik fegyvereket szolgáltattak ki, vagy a magyar hatóságok tudta nélkül a Hódoltságba utaztak. Az 1659. évi 13. tc. aztán a határ- és birtokügyeket is e "törökösségnek" számító bűntényekhez sorolta. A vármegyék hódoltsági jog- és igazságszolgáltatási gyakorlatában ugyanakkor már az 1630-as évektől egyre sűrűbben fordulnak elő "törökösnek" minősített cselekedetek. A 17. század második felében törökösség vétkében ítélték el azt, aki törökös ruhát öltött, török szokásokat vett fel (pl dohányzott), török leveleket továbbított, gyakran fordult meg török várakban, korábban magyar kézen volt birtokot töröknek eladott, elzálogosított, vagy töröktől ilyet vásárolt vagy zálogba vett, török kádihoz fordult olyan ügyben, amelyben a magyar hatóságok is illetékesnek tartották magukat.

Gyarapodó értelmiség a török torkában
A török hódítás ellenére a 16-17. században Magyarország továbbra is Európa kulturális vérkeringésében maradt. Ebben nagy szerepe volt annak az értelmiségi rétegnek, amelynek tagjai a német birodalomban, Itáliában, Svájcban vagy akár a távoli Hollandiában és Angliában folytatták egyetemi tanulmányaikat. A reformáció 16. századi elterjedése a magyar nyelvűség mellett neves kollégiumok (Brassó, Debrecen, Sárospatak, Pápa), valamint falusi iskolák százainak megalakulását hozta magával. Az elkövetkező évszázadban az ellenreformáció jegyében pedig a jezsuita gimnáziumok (Győr, Kassa) és a Pázmány Péter alapította nagyszombati egyetem (1635) segítette a magyar értelmiség gyarapodását. Mindezek következtében fellendült a könyvnyomtatás, egyre szélesebb körben terjedt az írásbeliség, a nemesség és polgárság körében ugyanakkor megbecsült helyet kaptak a könyvtárak. A protestáns vagy katolikus egyházi, az országos bíróságokon tevékenykedő jogtudó, avagy a városi és a vármegyei értelmiségbe való bekerülés pedig egyúttal felemelkedési lehetőséget kínált az alacsonyabb rétegek számára.

Három rend - három náció: magyarok
A középkori fejlődés eredményeképpen Erdély rendi struktúrája másképpen alakult, mint Magyarország többi részén. A rend fogalom Erdélyben azonos volt a natio (nemzet) fogalommal, amely azonban nem a mai értelemben használatos nemzetet jelentette. A magyarság önálló rendet, azaz natiót alkotott, amelybe azonban csak a magyar nemesség tartozott bele. A magyar nemesi rendbe való bekerülés feltétele a nemesség megszerzése és az ezzel együttjáró földbirtok birtoklása volt. Tehát a magyar nemes bármilyen nemzetiségből származott is, a magyar rendi nemzet részét alkotta, ha megfelelt a kívánalmaknak. Az erdélyi nemesség mint rend, a legritkább esetben tudta a fejedelemmel szemben rendi igényeit érvényesíteni. Ennek oka egyrészt szegénységükben keresendő: jóval kisebb földbirtokokkal rendelkeztek, és ezáltal csekélyebb anyagi erőt képviseltek, mint magyarországi társaik; másrészt az erdélyi hatalmi megosztottság is háttérbe szorította a rendi érdekek érvényesítésének lehetőségeit a törvényhozásban és a kormányzatban egyaránt.

Három rend - három náció: székelyek
A székelyek rendje, a székely natio történetében a 16. század a középkori székely társadalom végleges bomlását hozta magával. Folytatódott a vagyoni rétegződés, kialakult a székelység három neme. A közszékelyek elszegényedése maga után vonta, hogy egyre kevésbé tudtak eleget tenni katonai kötelezettségeiknek. Az ilyen szegény székelyek egy-egy gazdagabb székely úr szolgálatába adták magukat, annak "földönlakóivá" váltak, de az erdélyi jobbágyoknál szabadabban éltek, hiszen csak szerződéses viszonyban voltak urukkal, szabadon költözhettek. 1542-1551 között Fráter György többször kötelezte a székelyeket pénzbeli adó megfizetésére, s emellett hagyományos adójukat, az ökörsütést is követelte. Megadóztatásuk ellen 1562-ben kitört a székelység lázadása, amelyet János Zsigmond keményen megtorolt, és a lázadás utáni rendelkezéseiben megfosztotta a székelységet évszázadok óta birtokolt szabadságjogaitól. Az erdélyi fejedelmek, akik a székelyek ispánja címet is viselték, ezt követően mindig a szabadságok visszaadásával kecsegtették őket, ha a még mindig jelentős székely haderő szolgálatait akarták igénybe venni. 1636-ban I. Rákóczi György örök hálára kötelezte őket, amikor ismét érvénytelenítette a jus Regiumot a Székelyföldön. A középkorban kialakult széki szervezetük tovább élt a fejedelemség alatt is.

Három rend - három náció: szászok
A szász natio önkormányzatának élén 1486 óta a szász gróf állott, amely tisztséget rendszerint a szebeni polgármester töltötte be. A szászok rendje, elsősorban gazdag városaik révén a leggazdagabb nemzete volt Erdélynek. A fejedelemség korában is megőrizte rendi privilégiumait és ezáltal elkülönültségét, amelyet méginkább erősített, hogy a lutheri hitelvek mellett kitartva a 16. század végére kezdett kialakulni a szászság nemzeti öntudata is. 1545-ben Paul Wiener püspöksége alatt létrejött a szász evangélikus egyház. A szász nagyvárosok, Nagyszeben, Brassó, Beszterce, meg a nem szászföldi, de csak a 16. század végére elmagyarosodó Kolozsvár német kereskedői továbbra is eljutottak a szász ötvösipar termékeivel nyugati piacokra is. Ez azonban nem tudott tartós felemelkedést, gazdasági növekedést biztosítani számukra, és így Erdély számára sem. A szász céhesipar megragadt a középkori keretek között, a céhuniók létrejötte korlátozta a termelést a szűk belső piac szerény igényeinek megfelelően.

Erdély társadalma a 17. században
A fejedelemség lakossága a 16-17. század fordulóján kb. egymillióra tehető. A tizenötéves háború pusztításai után az 1657-1661 közötti időszak hozott jelentős pusztulást, és nagy migrációs hullámot idézett elő Erdélyen belül, de a szomszédos román területek és Erdély között is. A 17. század második felében, részben amiatt, hogy Várad elestekor a Partium is török fennhatóság alá került, az össznépesség 700-800 ezerre csökkent, s ennek 40-50%-a magyar, 10-15%-a szász, 30-40%-a román volt. Az erdélyi arisztokráciát néhány család alkotta csupán, amelyek tagjai a fejedelem mellett tanácsosokként tevékenykedtek, vagy más tisztséget elnyerve részesülhettek a hatalomból. Itt nem alakult ki az örökös főrendiség intézménye, a nemes családok így jobban ki voltak szolgáltatva a fejedelem kegyének. Ebben a században is a kis- és középbirtokos nemesség túlsúlya jellemezte Erdélyt, a legnagyobb birtokok, uradalmak továbbra is a fejedelem kezén voltak. Bár Apafi alatt gyakoriak voltak a tömeges nemesítések, s így nőtt a nemesség számaránya a társadalmon belül, a főhatalom változatlanul a fejedelem kezében volt.
A szász társadalom a század közepéig megőrizte középkori kiváltságokon alapuló rendi különállását, a sajátos szász jogrendet. 1651-ben elvesztették azon jogukat, miszerint a fejedelmi bíróság elé közvetlenül nem voltak idézhetők. Ez idő tájt született az a rendelkezés is, amely szerint nem-szászok is vehetnek házat városaikban, s ez tovább bomlasztotta a szász egységet. A románság egyre nagyobb számban tagozódott be az állami és a földesúri adóval megterhelt jobbágyság sorába, de sokan emelkedtek a nemesi rendbe, és szereztek jelentős politikai befolyást a fejedelmek mellett. A század második felében kialakult Erdély társadalmának jellegzetes középrétege: a papok, ügyvédek, prédikátorok, tanárok, orvosok és hivatali tollforgatók alkotta értelmiségi réteg. Közülük sokan nemességet is kaptak Apafi Mihálytól. Az igen szegény jobbágyságból csak kevesen tudtak munkát vállalni a só- és nemesfémbányáknál, vashámoroknál, üveghutáknál, malmoknál.

A magyarországi törökök társadalma
Az országba betelepülő törökök száma mintegy 50-80 ezer lehetett, többségük katonaként és hivatalnokként szolgált. A hódítók társadalmának csúcsán a beglerbégek, a szandzsákbégek, az ő helyetteseik és a vilájetközpontok kádijai álltak. Őket követték az egyes katonai és polgári szakágazatok irányítói, a defterdárok, az alajbégek, a folyami flották kapitányai, a szandzsákok kádijai és a vallási élet vezető személyiségei: a rangosabb imámok és jogtudósok. Hatalomban és anyagi megbecsülésben a bégek messze megelőzték a többieket. A budai pasák a 16. században átlag egymillió, a szandzsákbégek pedig 200-400 ezer akcsét kaptak évenként, ami a napi 30-70 akcse fizetésből élő kerületi kádikéhoz képest is óriási vagyonnak számított (kivéve a budai kádit, aki naponta 500 akcsét kapott). E magas rangú tisztségviselőket azonban gyakran váltották le és helyezték át (igaz, többnyire a Hódoltságon belül kaptak új állást). A várakozási állományban fizetés nélkül eltöltött idő, a kíséret fenntartása és a kenőpézek felemésztették bevételeik javát, így, bár kiegészítő jövedelmekre is szert tettek, többnyire szerény vagyonokat hagytak utódaikra.
A magyarországi törökség középrétege két nagyobb csoportból állt. Ide tartoztak azok az adóbehajtók és középhivatalnokok (szubasik, vajdák, eminek), akik az adózókkal való közvetlen kapcsolatot saját anyagi gyarapodásukra is fel tudták használni. Velük egy szinten álltak azok a művelt emberek, akik az itteni törökség lelki gondozását végezték: a medresze-iskolák tanárai, a kolostorok elöljárói, a közepes és kisebb dzsámik és mecsetek imámjai. A közép és az alsó réteg közé helyezhetők a jobb módú kereskedők és egyes iparosok, valamint a timár-birtokos szpáhik, akiknek szolgálati birtokai valamivel többet jövedelmeztek, mint a birodalom belsejében szolgáló társaiké. Végül a ranglétra legalsó fokán találjuk a várkatonák tömegeit, akik 3-10 akcse napi zsoldból tengették életüket. Őket az alulfizetettség a kiváltságosaknál is erősebben kényszerítette mellékfoglalkozások keresésére (főleg a 17. században, amikor illetményük teljesen elértéktelenedett). Legtöbben boltok nyitásával, iparűzéssel, alkalmi kereskedéssel, majd a 17. században egyre gyakrabban gazdálkodással próbálták fenntartani magukat.