A TÖRÖK KOR MAGYARORSZÁGON (1526-1699)
Encyclopaedia Humana Hungarica 05.

Két világbirodalom végvidékén
A Kárpát-medence teljes területét felölelő magyar királyság a 15. században Közép-Európa legjelentősebb állama volt. Koronájáért olyan előkelő európai dinasztiák versengtek, mint a Luxemburgok, a Habsburgok és a Jagellók, akik lehetőséget láttak abban, hogy Magyarországot egy jelentős birodalom központjává építsék ki. Ezek a törekvések azonban mind kudarcba fulladtak. A magyar uralkodóknak ugyanis az Oszmán dinasztiában minden korábbinál jelentősebb vetélytársa támadt. A oszmán világbirodalom hadereje Nándorfehérvár 1521. évi eleste után néhány esztendő alatt összeroppantotta a magyar királyság határvédelmi rendszerét. Az 1526. évi mohácsi vereség így az előző évek logikus következményeként elkerülhetetlen volt. Az ország elveszítette déli területeit, uralkodóját és politikai-katonai vezető rétegét. Ugyanakkor a szomszédos osztrák tartományokat kormányzó Ferdinánd főherceg személyében egy másik nagyhatalom, a Habsburg sietett - elsősorban saját védelme érdekében - Magyarország segítségére, amely így a kor két legjelentősebb világbirodalmának hadszínterévé vált.

A Habsburgok útja a magyar korona megszerzéséig
A svájci származású Habsburgok felemelkedése szorosan összekapcsolódott a magyar királyság történetével. Első császárukat, I. Rudolfot (1273-1291) még IV. Kun László király (1272-1290) segítette az osztrák tartományok birtokba vételében, amikor 1278-ban a morvamezei csatában Ottokár cseh király (1253-1278) ellen támogatta. A szomszédból azután a 15. századra vetélytárs, a következő évszázadra pedig világbirodalom vált. A Habsburgok remek házassági politikájuknak köszönhetően megszerezték Burgundiát, az egyesült Spanyolországot és vele a nápolyi királyságot, II. Albert császár és magyar király (1437-1439) uralkodásától pedig 1805-ig a Német-római Birodalom császári tisztét is ők töltötték be. Ettől az időtől a magyar korona elnyerése legfontosabb céljaik közé lépett elő. III. Frigyes (1440-1493), majd fia, I. Miksa császár (1493-1519) azonban hiába próbálkoztak ezzel, noha több szerződést (1463, 1491, 1506) kötöttek a magyar uralkodókkal trónöröklési joguk elismerésére. Ezeket az 1515. évi házassági szerződés koronázta meg. Ennek értelmében Habsburg Ferdinánd elvette II. Lajos (1516-1526) húgát, Jagello Annát, a magyar király pedig Habsburg Máriát. II. Lajos 1526. évi halála után így megnyílt az út Ferdinándnak a magyar trón megszerzéséhez.

A török birodalom útja Magyarországig
Az oszmán-török fejedelemség a 13. század végén jött létre Kis-Ázsia (Anatólia) északnyugati részén. A dinasztiának és a birodalomnak egyaránt nevet adó Oszmán (?-1326) utódai gyors ütemben terjeszkedtek, a 14. század végére uralmuk alá hajtották a Balkán-félsziget és Kis-Ázsia államainak többségét. 1390 táján elérték Magyarország határait. A visszaszorításukra szervezett keresztes hadjáratok (1396: Nikápoly, 1444: Várna stb.) sorra kudarcot vallottak. Terjeszkedésüket csupán a Timur Lenktől elszenvedett vereség (1402: Ankara) tudta rövid időre megakasztani. II. Mehmed szultán 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt (Bizáncot), majd hosszú háborúban vereséget mért Velencére, a kor tengeri nagyhatalmára, és despotikus elvek szerint újjászervezte államát. Unokája, I. Szelim, Szíriára és Egyiptomra terjesztette ki a dinasztia uralmát. 1520-ban, amikor I. Szulejmán lépett a trónra, az oszmán birodalom területe meghaladta a másfél millió négyzetkilométert (szemben a Magyar Királyság 300.000 négyzetkilométerével), lakosságszáma elérte a 12-13 milliót (Magyarország lakossága 3-3,2 millió fő volt), éves bevételei 4-5 millió forint körül mozogtak (a magyar királyok évi 250-300.000 forintból gazdálkodtak). Hadserege Európa egyesített haderejét is felülmúlta, hadiflottája megtörte Velence egyeduralmát, ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti medencéjét és a Fekete-tengert.

Török politikai célok és hadjáratok Magyarországon
Már II. Mehmed szultán meghirdette a Római Birodalom feltámasztásának, azaz a keresztény Európa meghódításának programját, de külső és belső okok miatt ennek végrehajtását csak Szulejmán kezdhette meg. Elsődleges célja Magyarország bekebelezése volt, hogy aztán az ország területét bázisként használva támadhassa a Német-római Birodalmat. 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt, az ország "kulcsát", majd 1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon legyőzte a magyar királyság főseregét is. Ám Ferdinánd magyar királlyá választása után nem folytatta az ország fokozatos megszállását, hanem 1529-ben egyenesen Bécset vette ostrom alá. Támadása azonban éppúgy, mint az 1532. évi újabb bécsi (kőszegi) hadjárata teljes kudarccal végződött. Szulejmán állama számára nemhogy Európa, de még Magyarország teljes elfoglalása is túl nehéz feladatnak bizonyult. Ezért az 1530-as években támogatta Szapolyai János magyar királyságát, de az ő halála után kénytelen volt megszállni területeinek egy részét. A későbbiekben mind ő, mind utódai folyamatosan terjeszkedtek Magyarországon, ismételten próbálkoztak Bécs megtámadásával is, de döntő változásokat nem tudtak kicsikarni.

Másfél évtizednyi zűrzavar Mohács után: két király egy országban
A mohácsi vereséget követően Magyarország rendjei egymás után két királyt választottak: előbb a nemesség többsége az ország egyik legtekintélyesebb főurát, Szapolyai Jánost (1526-1540), majd egy kisebb csoportosulás Habsburg Ferdinánd cseh királyt és osztrák főherceget (1526-1564). Az elkövetkező tizenöt esztendőt a két király egymás elleni fegyveres küzdelme, azaz polgárháború tette vérzivatarossá. S noha két uralkodója volt az országnak, az eseményeket mégis a harmadik szereplő, Szulejmán szultán (1520-1560) diktálta. 1529. évi Bécs elleni hadjáratával ugyanis János királyt végleg szövetségbe kényszerítette, ugyanakkor ezzel és az 1532. évi kőszegi expedícióval egyértelműen a Habsburgok tudomására hozta, őket tekinti igazi ellenfelének. Mindeközben az ország lakosságának is választania kellett, melyik fél pártján keres boldogulást. A kiút megtalálása azonban igen nehéz feladat volt, hiszen egyik fél sem rendelkezett elegendő erővel céljai megvalósításához. Ennek eredménye számtalan esküszegés és pártváltás, azaz teljes politikai zűrzavar és válság lett.

Az ország végleg három részre szakad
Az egymással nem bíró két király végül 1538. február 24-én Váradon titkos egyezséget kötött, amelyben Szapolyai beleegyezett, hogy halála után területei vetélytársára szálljanak. Az ország egyesítésének kísérlete azonban hamar kudarcba fulladt. János király 1540. évi halála után ugyanis Ferdinánd hiába próbálkozott két ízben is (1540, 1541) az ország fővárosának, Budának az elfoglalásával. Szulejmán szultánnak egyáltalán nem volt érdeke az ország egyesítése, annál inkább a magyarok megosztása. Perzsiai győzelmei után ezért Magyarországon végső döntésre szánta el magát. Az ország sorsát végül a mohácsi csata 15. évfordulóján, 1541. augusztus 29-én Buda egyetlen ágyúlövés nélküli elfoglalásával pecsételte meg. Ezzel a középkori magyar királyság, amely már 1526-tól megindult a széttagolódás útján, több mint százötven esztendőre három részre (királyi Magyarország, török Hódoltság, Erdélyi Fejedelemség) szakadt.
Fráter György helytartósága (1542-1551)
Az 1541-ben Budáról Lippára menekült Izabella királynét, Szapolyai János özvegyét és gyermekét, János Zsigmondot (II. János) a korszak meghatározó politikusa, a horvát származású pálos szerzetes, Utyeszenics (anyai nevén Martinuzzi) György barát kísérte el. Fráter György esküt tett I. János halálos ágyánál gyermeke érdekeinek megvédelmezésére, majd Erdélyben Gyulafehérvárott rendezte be a királyi udvart. A királyné nevében helytartóként ő kormányozta ezután Erdélyt és a hozzá kapcsolódott tiszántúli területeket 1551 végén bekövetkezett haláláig. A helytartói cím mellett ő volt az országrész kincstartója, 1544-től főbírája és Várad püspöke is. Fráter György úgy igyekezett politizálni, hogy a törökkel jó viszonyt tartson, de belátta, az elszakított országrészek egyesítése csakis Habsburg főség alatt mehet végbe. Bízott abban, hogy I. Ferdinánd királyt császári bátyja megsegíti majd a török ellenes harcban, s így Magyarország is megmenekülhet. A sors fintora, hogy gyanúsnak tűnő török kapcsolatai miatt éppen I. Ferdinánd ölette meg őt 1551. december 17-ének éjszakáján alvinci kastélyában.

Várháborúk Magyarországon
1542-ben Ferdinánd király német birodalmi segélyből fogadott csapatokkal kísérletet tett Buda visszafoglalására, a hadjárat azonban teljes kudarccal végződött. A Habsburg uralkodó emiatt végleg védekezésre kényszerült, hiszen a török azután már Magyarország fokozatos megszállásával kívánt eljutni Bécs alá. Ezzel megkezdődött a várháborúk 1566-ig tartó időszaka, amelynek során az ország síkvidéki területén létrejött a török Hódoltság, miközben vele szemben kiépült a Habsburg-határvédelem. Erdélyben ugyanekkor János Zsigmond uralkodása alatt (1540-1571) megkezdődött az önálló fejedelemség kialakulása. A törökök ugyanis 1543-1544-ben Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, majd Vác és Hatvan elfoglalásával kiszélesítették a budai vilájet területét, 1552-ben Temesvár és a Nyugat-Tiszántúl megszállásával pedig már második tartományukat hozták létre. Mindeközben egy időre Veszprém és Palota várait is elfoglalták. Pusztán Eger hős védői tudták megállítani őket. 1554-ben elesett Fülek vára is, amely a törökök legészakibb magyarországi véghelye és igazgatási központja lett. 1566-ban pedig a két kulcsfontosságú királyi erősség, Szigetvár és Gyula végvára is a hódítók kezébe került.

Ferdinánd uralma Erdélyben (1552-1556)
A Fráter György által, Izabella királyné nevében 1549-ben megkötött nyírbátori egyezség értelmében Erdély és a hozzá csatlakozott tiszántúli vármegyék Ferdinánd király hatalmába kerültek. A királyné és gyermeke évjáradékot és két sziléziai hercegséget (Oppeln és Ratibor) kapott kárpótlásként. Erdélybe 1551 nyarán Castaldo generális és 6-7 ezer főnyi serege vonult be, s vette át a hatalmat Ferdinánd király nevében. A király két vajdát is kinevezett Dobó István és Kendy Ferenc személyében. Erdély Habsburg-kézre kerülése azonban nem maradt megtorlás nélkül. Szulejmán szultán újabb hadjáratot indított Magyarország ellen 1552-ben, melynek során török uralom alá került a Maros és a Tisza vidéke, a nagyobb várak közül elveszett Temesvár, Szolnok. I. Ferdinánd nem tudta megvédelmezni a kezére került keleti területeket, Castaldo fizetetlen katonáit Erdély sem tudta eltartani sokáig. 1553-ban a generális hazamenekült, s ekkorra maguk az erdélyi rendek is belátták, a béke érdekében jobb lesz, ha elismerik a szultán által Erdély számára kijelölt Szapolyai-házbeli uralkodó főségét. 1556-ban tehát visszahívták Erdély élére Izabella királynét és gyermekét, János Zsigmondot.

Izabella és János Zsigmond visszatérése
1556 novemberében az erdélyi rendi gyűlés hűséget esküdött a Lengyelországból visszatért Izabella királynénak és János Zsigmond választott királynak. A királyné a rendek által mellé rendelt tanáccsal kormányzott 1559-ben bekövetkezett haláláig. Kormányzásának legfőbb eredménye a tanácsadója, a száműzetésből vele együtt hazatérő Csáky Mihály által végrehajtott kancelláriai reform. Csáky késő középkori minta alapján szervezte meg a fejedelemség kormányzását kézben tartó kancelláriát, amely a fejedelemség fennállása alatt mindvégig az egyetlen kormányszervként működött a fejedelmek közvetlen irányítása alatt. Ezzel gyakorlatilag megindult az állami közigazgatás, s Erdély, a hozzá kapcsolódott tiszántúli vármegyékkel együtt - a korábbi, átmeneti időszak után - immár megkezdte önálló állami létét.
A kereszténység védőbástyája: a török elleni határvédelmi rendszer kiépítése
Miközben az oszmán csapatok 1541 után fokozatosan megszállták az ország középső területeit, I. Ferdinánd hadvezetése megkezdte egy új határvédelmi rendszer kiépítését. Bécsben ugyanis felismerték, legcélszerűbb, ha az osztrák örökös tartományok határain kívül, ha kell, jelentős anyagi támogatással, de még Magyarországon tartóztatják fel az ellenséget. Noha ez a hadszíntér magyar lakossága számára nagy megterhelést jelentett, egyetlen és kizárólagos útja volt az ország fennmaradásának. A Magyarországon propugnaculum Christianitatisként emlegetett védelmi rendszert végül az 1570-es évekre a bécsi Udvari Haditanács szervezte meg. A mintegy 100-120 végvárt hat végvidéki főkapitányságba (horvát, szlavón, kanizsai, győri, bányavidéki és felső-magyarországi) osztották, a legjelentősebb várakat itáliai hadiépítészekkel erődítették meg, Komáromban pedig a Duna védelmére naszádos flottát állítottak fel. A 20-22.000 főnyi végvári katonaság zsoldjának több mint 60%-át a védelmüket Magyarországon biztosító idegen tartományok vállalták magukra.

A török végvári rendszer
Az ország fővárosának megszállása után még jó három évtizedbe tellett, mire a törökök az elfoglalt és az általuk épített erősségekből létrehozták azt a védelmi rendszert, amely résmentesen lezárta a Hódoltság határait, hatékony védelmet biztosított Budának és a stratégiai fontosságú dunai hadiútnak. A rendszer a hadiszerencsétől függően változó számú (100-130) erősségből állt. A 16-17. század fordulójára többrétegű várhálózat alakult ki; a védelem fő terhét néhány óriásvár (Buda-Pest, Esztergom, Temesvár, majd a 17. században Kanizsa, Eger, Várad és Érsekújvár) viselte, melyek őrsége 1000-2000 fő között mozgott (többségük egyben tartományszékhely is volt). E legnagyobb várakon kívül a határt 400-500-as védősereggel nagy várak - Szigetvár, Palota, Fülek, Hatvan - láncolata védte. Mögöttük helyezkedtek el a második vonal várai, egyenként 100-300 várkatonával, míg a harmadik vonalban többnyire gyengén megerődített párkányok álltak, 50-100 emberrel. A török végvárakban összesen 18.000-19.000 katona teljesített szolgálatot. Az őrségek lovas (gönüllü, fárisz, martalóc), gyalogos (janicsár, müsztahfiz, azab, topcsi) és kisegítő alakulatokból álltak, a nagyobb folyókon (Duna, Tisza, Maros, Dráva) pedig önálló kapitányok (kapudánok) által irányított naszádos egységek cirkáltak. A katonáknak fizetett zsold összege meghaladta a magyarországi tartomány összes bevételeit, ezért a 16. században az isztambuli központi kincstárból, a 17. században pedig a Balkánról átirányított adókból pótolták a hiányokat.

A királyi Magyarország kormányzásának nehézségei
A magyar rendek az 1540-es évektől egyre gyakrabban kérték Ferdinánd királyt, hogy idegen tartományai pénzbeli segélyeivel vegyen részt a végvárak finanszírozásában, ugyanakkor az ezzel járó következményekbe nehezen tudtak belenyugodni. Az ország fennmaradásához nélkülözhetetlen török segélyeknek ugyanis igen jelentős ára volt: aki pénzt áldozott védelmére, joggal követelt beleszólást az ezzel összefüggő kérdések eldöntésébe, még akkor is, ha ezek Magyarország belügyének látszottak. Ezzel magyarázható, hogy az 1560-as évekre a magyar nemesség véglegesen kiszorult az államigazgatás három legfontosabb területének, a had-, kül- és pénzügyeknek a központi irányításából. Ezeket ettől kezdve egészen 1848-ig csaknem kizárólagosan Bécsből szervezték. A végvárak helyi igazgatásában és vezetésében ugyanakkor a magyar nemesség továbbra is fontos szerepet vállalt, a belpolitikába, az igazságszolgáltatásba és rendi kiváltságaiba pedig csak a legkisebb mértékben tűrte el az udvar beleszólását.

A hadügyi forradalom Magyarországon
Az oszmánok elleni sikeres határvédelemhez Magyarországon is nagy mértékben hozzájárultak azok a változások, amelyek a 16. század első felétől az európai hadügy számos területén forradalmi jellegű átalakulást hoztak. A legalapvetőbb újdonság a tűzfegyverek széles körű elterjedése volt. Ez ugyanis teljesen új vár- és erődépítészeti eljárások kidolgozását tette szükségessé, majd magával hozta a hadseregek létszámának ugrásszerű emelkedését, ennek következtében pedig a taktika és a stratégia megváltozását. Mindez hatással volt az állam- és pénzügyigazgatás, a különböző természet- és hadtudományok, sőt a gazdaság fejlődésére is. Miután az oszmánok az európai fejlődéssel nem tudtak megfelelően lépést tartani, a magyar hadszíntéren a keresztény fél - elsősorban a kézi lőfegyvereknek köszönhetően - katonai fölénybe került. A török kiveréséhez azonban ez ekkor még nem volt elégséges.

A török haderő Magyarországon
Az oszmán-török hadvezetés a várkatonákon és a folyami flottillákon kívül még a lovas szpáhik mozgó seregére is támaszkodhatott. A szpáhikat az állam szolgálati birtokkal fizette, s megkövetelte tőlük, hogy jövedelmükkel arányosan fegyveres kísérő(ke)t szereljenek fel és vigyenek hadba. Aki az előírásokat megszegte vagy nem vonult hadba, elveszítette a birtokát. A szpáhik annak a szandzsákbégnek a parancsnoksága alatt álltak, akinek szandzsákjában a birtokuk feküdt. A szandzsákbég helyettesét alajbégnek, a rangban utána következő tiszteket pedig szubasinak és cseribasinak nevezték. A szpáhik fémsisakkal, páncélinggel, kar- és lábvasakkal, dárdával és íjjal felszerelkezve jelentek meg a hadban. Létszámuk a 16. századi Magyarországon a fegyveres kísérőkkel együtt 7000-9000 fő körül lehetett. A 17. században a szpáhi-sereg jelentősége csökkent, ebben az időben létszáma ismeretlen.

"Háborús békeévek" negyedszázadon át (1568-1591)
Zrínyi Miklós 1566. évi hősies szigetvári kirohanása után két esztendővel II. Miksa császár (1564-1576) és II. Szelim szultán (1566-1574) Drinápolyban békét kötött, amely mintegy negyedszázadra viszonylagos nyugalmat hozott Magyarországra. Nagyobb hadjáratok 1591-ig nem pusztították az országot, a magyar és török végvári katonáknak az ellenfél országrészébe vezetett állandó portyázásai azonban nagyon megnehezítették a mindennapi életet. A kisebb-nagyobb betörések viszont csak időleges pusztítással jártak, azokat a páratlan életerővel bíró lakosság hamar kiheverte. Sőt, a békesség a török megszállás ellenére korlátozott mértékben, de lehetőséget teremtett az ország gazdasági fejlődésére is. A békeévek ugyanakkor nem kedveztek a határvédelemnek, hiszen a fenntartásához szükséges idegen segélyek egyre nehezebben érkeztek a magyar hadszíntérre. Az ország ezért egy meglehetősen elhanyagolt és lepusztult várvonallal vágott bele az évszázadot lezáró hosszú török háborúba.

A speyeri szerződés
1559-ben az akkor 19 esztendős Szapolyai János Zsigmond lett Erdély uralkodója, akit még születésekor választottak királlyá. Uralkodása alatt (1559-1571) zajlottak le Erdélyben a reformáció legjelentősebb hitvitái, amelynek során Dávid Ferenc és Blandrata doktor teológiai útmutatásait követve maga János Zsigmond is eljutott a lutheri gondolatoktól egészen az unitarizmusig. Közben folyamatosan harcban állt a Habsburgokkal a felső-magyarországi területekért, de már 1562-re elvesztette Szatmár, Tokaj, Kassa vidékét. A még ebben az évben kitört székely felkelést János Zsigmond véresen megtorolta, a székelyeket megfosztotta régi szabadságaiktól. Uralkodásának végén, 1570 augusztusában sikerült tető alá hoznia Habsburg I. Miksa magyar királlyal az ún. speyeri szerződést, az első olyan nemzetközi diplomáciai egyezményt, amelyben Erdély és a hozzá kapcsolt, immár Partiumnak nevezett terület mint önálló állam szerepel. Az egyezmény értelmében János Zsigmond az Erdély fejedelme címet viselhette, de nem sokáig, mert néhány nappal azután, hogy a regensburgi birodalmi gyűlés 1571 márciusában ratifikálta a szerződést, fiatalon elhunyt.

Erdély fejedelme: Báthori István (1571-1586)
János Zsigmond halála után (1571) Erdély rendjei, figyelmen kívül hagyva a speyeri szerződést, uralkodójukká választották a somlyói Báthori Istvánt. Báthori kezdetben a szerződés elfogadását jelezve csupán vajdának címezte magát, majd később, miután lengyel királlyá választották (1575), elkezdte használni a fejedelem címet. 1575 nyarán a kerelőszentpáli csatában győzelmet aratott a trónkövetelőként fellépő, Habsburgok által is támogatott Bekes Gáspár ellen. A következő esztendőben Krakkóba helyezte át székhelyét, és Erdély élére az ő nevében kormányzó vajdaként bátyját, Kristófot állította. A fejedelem Lengyelországból próbálta irányítani Erdélyt, ezért ott is felállított egy erdélyi kancelláriát, de a kapcsolattartás az erdélyi urakkal igen nehézkesen ment. 1583-ban, bátyja halála után, annak helyére fiát, a gyermek Báthori Zsigmondot jelölte ki, mellé azonban három fős kormányzótanácsot állított. A tanács tagjai a humanista műveltségű "padovások" közül kerültek ki. A fejedelem lengyel királyként egy törökellenes keleti koalíció megszervezésén fáradozott (1582), amelyhez a pápaság támogatását próbálta megszerezni. 1586-ban bekövetkezett váratlan halála megakadályozta tervei végrehajtását.

Erdély és a Porta
Erdély és a Porta viszonyát döntően meghatározta, hogy a török politikai vezetés mindvégig sajátjának, vazallusának tekintette az erdélyi államot. A román vajdaságokkal összevetve azonban Erdély sokkalta szabadabb helyzetet élvezett. A Portától való függése elismeréseképpen Erdély 1542 óta évi tízezer forint adót fizetett, amelyet a 16. század végén húszezerre, s Apafi Mihály fejedelem (1660-1690) uralkodása alatt negyvenezerre emeltek, de itt nem került sor a török adórendszer bevezetésére. Szokássá vált, hogy az erdélyi rendek által megválasztott fejedelem csak a portai kinevező okirat, az ahdnáme, valamint a fejedelmi jelvények megérkezte után foglalhatta el trónját. Ezzel szemben Moldvában és Havasalföldön a Porta jelölte ki a gyorsan változó vajdák személyét, a hozzá feltétlenül hű jelentkezők közül választva. Erdély fejedelme a belügyek intézésében teljesen szabad kezet kapott, a külügyekben azonban nem politizálhatott a Porta érdekeivel ellentétesen, de erős kezű fejedelmek idején az ország önálló külügyi tevékenységet folytatott. Ezek a külpolitikai akciók azután vagy megtorlásra kerültek, vagy szemet húnyt fölöttük a török politikai vezetés. A román vajdaságokban ezzel szemben mind a belügyek, mind a külügyek irányítása a Porta gazdasági-politikai érdekeinek megfelelően alakult.

A Török Birodalom válsága
Az Oszmán-török Birodalom az 1580-as évek végére általános válságba jutott. Korábban az erősen központosított államhatalom teljes ellenőrzése alatt tartotta a gazdaságot és a társadalmat, de most nem tudott úrrá lenni azokon a súlyos gondokon, amelyeket a természeti katasztrófák, a népességnövekedés, a gabonatermelés válsága, az ellátási nehézségek, a nemzetközi gazdaság (az árforradalom) inflációs hatásai, a társadalmi mozgalmak (tartományi felkelések) és a katonák lázongásai idéztek elő. Az állami költségvetés felborult, mert a hosszú perzsa háború (1568-1590) és hadsereg átszervezése (a janicsárok létszámának növelése és tűzfegyverekkel való ellátása) kimerítette a birodalom forrásait. Válságba került a magyarországi török tartomány is. A "háborús békeévekben" az itt állomásozó török hadsereg nagymértékben lezüllött: a laza fegyelem és a kevés pénz miatt a katonák elhagyták őrhelyeiket. A magyar végváriak beütései miatt a Hódoltság közbiztonsága és jövedelemtermelő képessége katasztrófálisan leromlott. Noha az államkincstár üresen állt, 1593-ban az oszmán vezetés (főleg a magyarországi és a boszniai katonai lobbi nyomására) mégis újabb magyarországi háború mellett döntött, hogy megelőzze itteni hadállásainak elvesztését, és eltávolítsa Isztambulból folyamatosan lázongó zsoldos katonáit.
A tizenötéves háború: Magyarország első modern háborúja (1591-1606)
1591-től előbb a horvátországi területeken, majd az 1593. júniusi sziszeki keresztény győzelem után Magyarországon, végül két esztendővel később Erdély határán is nagy hadakozás bontakozott ki a Habsburg és az oszmán világbirodalom között. A tizenötéves vagy másként hosszú török háború Magyarország legelső modern, már valóban komoly hadigépezeteket felvonultató háborúja volt. A hadügyi forradalomnak köszönhetően ugyan a keresztény csapatok katonai fölénybe kerültek, a háború első szakasza (1591-1596) mégis a törökök jelentős sikereit hozta. 1592-ben elfoglalták a horvát végek kulcsát, Bihácsot, 1593-ban Veszprémet és Palotát, végül 1594-ben Bécs és Ausztria elővédjét, Győr várát. Két esztendővel később pedig a Mohács utáni első nyílt ütközetben, Mezőkeresztesnél maga III. Mehmed szultán (1595-1603) mért vereséget a keresztény haderőre, biztosítva ezzel a két héttel korábban elfoglalt Eger várának végleges birtokbavételét. A törökök sikereit egyedül Pálffy Miklós 1593-1594. évi téli hadjárata csökkentette számos Nógrád megyei vár visszavételével.
A háború második szakaszában (1597-1606) azonban már patthelyzetté vált a két birodalom magyarországi küzdelme. Mindkét fél megnyert egy-egy kisebb ütközetet, és elfoglalt néhány komolyabb várat (a keresztények 1598: Győr, 1601: Székesfehérvár; a törökök 1600: Kanizsa, 1602: Székesfehérvár), az évről évre kiújuló hadakozás mégis azt bizonyította, hogy az ellenfelek nem bírtak egymással. A keresztények harcászati és technikai előnyét ugyanis az oszmánok jól szervezett utánpótlásukkal és számbeli fölényükkel ellensúlyozni tudták. A császári csapatok hadkiegészítése és logisztikája ugyanis ekkor még mindig a Habsburg-országok rendjei által felajánlott segélyeken alapult, ami hatástalansága következtében gyakran mozgásképtelenné tette a keresztény sereget. Miután pedig a háború 1604-től a Bocskai-felkelésbe torkollott, mindkét hadviselő fél számára felszabadításként jött az 1606. évi zsitvatoroki béke. A sok esztendőn át tartó háborúskodás ugyanis országrészeket tett évtizedekre tönkre, és mindkét birodalom kincstárát teljességgel kimerítette.

Báthori Zsigmond (1588-1602) és a századvég háborúja
1588-ban vette át a fejedelemséget a Báthoriak labilis idegzetű, személyes problémákkal küszködő tagja, az ekkor 16 éves Zsigmond. 1593-ban bekapcsolódott a tizenötéves háborúba, katonai sikerei révén sok határvárat visszaszerzett Erdély számára. Eközben folyamatosan harcban állt országa rendjeivel, akik közül sokan nem támogatták a háborúskodást. A háború mellett volt azonban a fejedelem nagybátyja, legfőbb politikai tanácsadója, a kiváló hadvezér: Bocskai István. Báthori Zsigmond az 1595-ben megkötött prágai szerződésben elismerte Erdély fölött Habsburg Rudolf magyar király fennhatóságát. A hatalom átvételére Giorgio Basta császári generális és Vitéz Mihály havasalföldi vajda érkezett 1599-ben. Mihály vajda azonban magának akarta megszerezni a fejedelemséget, ezért Basta generális hamarosan megölette. Báthori Zsigmond többször lemondott a trónról, majd ismét visszatért Erdélybe, mígnem negyedszerre, 1602-ben végleg elhagyta az országot, s életét Rudolf prágai udvarában fejezte be. Basta generális zsoldosainak féktelen rablása és kegyetlenkedése minden képzeletet felülmúlva fosztotta ki Erdély lakosságát, miközben éhínség és pestisjárvány pusztított, Basta szekere fogalommá vált. 1604-ben Erdély haldokolva hevert a Habsburgok lábai előtt.

Az Erdélyi Fejedelemség válsága
A tizenötéves háború katonai és politikai eseményeinek közepette az Erdélyi Fejedelemség fennmaradása is kétségessé vált. Az oszmán birodalom és a Habsburg birodalom harcában egy pillanatra úgy tűnt, a Habsburgok fölénybe kerülhetnek, és megszerezhetik az ország keleti részét, Erdélyt is. A császári erők azonban nem bírtak a még mindig hatalmas török haderővel, így fennmaradt az az egyensúlyi állapot, amely a 16. század közepén megteremtette Erdély önállósulásának politikai feltételeit. Basta generális 1604-ben kivonult Erdélyből, a Habsburg-hatalom most sem tudott tartósan berendezkedni ezen a tájon. Erdély rendjei pedig megtették a szükséges lépéseket fennmaradásukért: csatlakoztak Bocskai mozgalmához, és 1604 őszén fejedelmükké választották a Partiumban birtokos nagyurat. I. Ahmed szultán kinevező okirata is megérkezett, amelynek kieszközlésében nagy szerepe volt a Portán politizáló Bethlen Gábornak. A Bocskai mozgalmát lezáró bécsi béke helyreállította az Erdélyi Fejedelemséget, Bocskai megkapta Szatmár, Bereg és Ugocsa megyét, illetve Tokaj várát.