A teljes tárgyilagosság megköveteli, hogy még a legképtelenebb állításokat is megvizsgáljuk, és ennek megtörténte után döntsük el végérvényesen a bizonyítékok alapján, hogy mi történt 896-ban: fegyveres behatolás egy idegen területre és erőszakos birtokbavétel, vagyis honfoglalás, avagy ezzel merőben ellentétes esemény, békés bejövetel, beköltözés, illetve a magyar haza fegyveres visszavétele a területére behatolt idegen megszállóktól, azaz honvisszafoglalás, a haza szétmetélt részeinek újraegyesítése, a magyarság két részének, a kinti és a benti magyarságnak egyesítése, egyesülése. A kérdés első koronatanúi legyenek hiteles történeti kútfőink, középkori krónikáink. Második számú koronatanúként sorakozzanak fel a tények. Harmadik koronatanú-gárdánkként pedig vonuljanak fel az érvek. Végül pedig következzenek az értelmezések. Krónikák:

* Kézai Simon: A magyarok viselt dolgairól (1283 k.) „Egyesek azt mondják, hogy a magyarok második visszatérésükkor Marótot és nem Szvatoplukot találtak Pannóniában.”
* „Most lássuk, mikor tértek vissza ismét Pannóniába, a visszatérőknek kik voltak a kapitányai.”

* Képes Krónika (1358) „Kezdődik az előbeszéd a második bejövetelről...”
* „Az Úr megtestesülésétől számított hatszázhetvenedik évben (... az avarok második hullámának, a griffes indásoknak beköltözésekor - a szerző) a magyarok másodízben jöttek ki Szkítaországból...”

* Chronica Hungarorum (1473) „Lássuk most, mely időben tértek vissza másodfokon...”
* „A Krónikának ez a második része szól a magyaroknak Pannóniába történt második bevonulásáról...”

* Thuróczy János: A magyarok krónikája (1486) „Lássuk most, mely időben tértek vissza másodszor Pannóniába, és kik voltak a visszatérő magyarok kapitányai.”
* „A magyarok krónikája második része szól a magyaroknak Pannóniába való visszatéréséről.”
* „Az Úr Jézus Krisztus testetöltésétől számítva tehát hétszáznegyvennégyben, Attila király halálától számítva meg a háromszázegyedik évben a nép nyelvén magyaroknak vagy hunoknak, latinul pedig hungarusoknak nevezett nép V. Konsztantinosz császár és Zakariás pápa idejében ismét bevonult Pannonia földjére.”

Hol van itt egyeden szó erőszakos, fegyveres behatolásról? Nem napnál világosabb, hogy a hazába, az őshazába való visszatérésről van szó? A végére hagytuk Anonymust. Hátha az ő gesztája ad tápot az efféle értelmezéseknek. Szó sincs róla. A Gesta Hungarorum az első betűjétől az utolsóig a visszatérés, a haza- és népegyesítés jegyében áll. Miért nincs egy árva szó, egyetlen halvány célzás, utalás sem Anonymusnál, sem a többi középkori krónikánkban arra, hogy honfoglalás történt volna? Miért vallják egyöntetűen valamennyien ennek az ellenkezőjét? Miért szól Anonymus Szkítiából való visszaköltözésünkről (De egressu eorum...) és intrantesről, bejövetelről? Vajon vezető szellemi, politikai, tudományos és tömeg(félre)tájékoztatási köreink miért nem régi hiteles történetírásunk, középkori krónikáink megbízható útmutatásait követik? Miért tesznek úgy, mintha ezek nem is léteznének, s fogadnak el vakon velük ellentétes, megalapozatlan, soha nem bizonyított tanokat? Miért a Bach kori és Rákosi-Aczél kori áltudományt, tudományos diverzánsaikat követik? Mert képtelenség feltételeznünk, hogy egyáltalán nem ismerik vagy ennyire félreértik középkori krónikáinkat. Egyáltalán lehet-e valaki - elnézést a szóért - annyira nehéz felfogású, fafejű, hogy mindezt tökéletesen félreértse és fordítva értelmezze, miként hivatalos historikusaink a tudomány magas őrhelyein teszik, immár hovatovább jó másfél évszázada?

Anonymus egyetlen szava sem utal „honfoglalásra”. Ellenkezőleg. Éppen úgy, mint a többi középkori krónikánk és régi történetírásunk: minden szavával, tényével a honvisszafoglalást bizonyítja. Hát akkor miért? Milyen tények alapján állítják, hogy honfoglalás történt? Ki, hol, mikor, minek alapján bizonyította be, hogy ez a helytálló meghatározás? Senki, sehol, semmikor. Van-e hát tudományos megalapozottsága? Semmi az égvilágon. Erről megfeledkeztek, vagy nem is látják szükségesnek. Semmiféle tudományosan véghezvitt bizonyítás nem történt.

Talán holmi általunk ismeretlen történeti adatok, kútforrások, tények szerint jártak el? Efféle adatok, kútforrások nem léteznek. Régebbi történetírásunk erre semmiféle alapot nem szolgáltat. Valamennyi bejövetelről, beköltözésről, visszajövetelről, visszatéréstől, visszaköltözésről szól. Tudjuk, a kútforrások sem csalhatatlanok. Lehet, hogy tévednek, hiszen ez időnként kétségtelenül megesik. De bebizonyította-e valaki, hogy erről van szó, és hogy ebben a kérdésben tévednek? Senki még csak kísérletet sem tett erre. Mindössze néhány alátámasztatlan nyilatkozat hangzott el. De hát a Tudományos Akadémia? A Történettudományi Intézet? A tekintélyek, az orákulumként feldicsért tudományos „szakemberek”? Ők hogy engedhették meg, hogy alátámasztatlan nézetek eluralkodjanak ezen a területen? A valóság az, hogy ők maguk terjesztették és terjesztik teljes hatalmi-politikai támogatással ezeket a vélekedéseket.

Lépjünk egy lépéssel tovább. Vizsgáljuk meg történetileg a kérdést. Mikor keletkezett a „honfoglalás” fogalma, ha nem a középkori krónikáinkból kerül elő? Középkori krónikáink nem ismerték ezt a fogalmat. Természetesen körülírással és számos más módon pontosan ki tudták volna fejezni, amennyiben ez történik, ha úgy látják, hogy erőszakos, fegyveres területfoglalás történt. Ámde ők, miként a fentebb idézetekből félreérthetetlenül kitetszik, mindannyian meg voltak győződve, hogy csupán visszajövetel, visszatérés, honvisszavétel zajlott le. Még maga a fogalom is hosszú századok után született meg a régi magyarban ismeretlen a honfoglalás mint tény és mint fogalom is. Első krónikáinktól közel háromnegyed évezrednek kellett eltelnie a honfoglalás puszta fogalmának a megszületéséig is. És ez az óriási késés már önmagában is hatalmas tanúbizonyság a fogalom alkalmazásának a létjogosultsága ellen. De még súlyosabb tanúbizonyság, hogy milyen történelmi körülmények között jött létre.

A múlt században, a nyelvújítási mozgalom lezajlása után, a magyar szabadságharc osztrák-orosz összefogással történt leverését követő rettenetes megtorlás sötét éveiben, a Bach-korban keletkezett ez a fogalom. Amikor az akasztófák százai meg százai jelezték a hazafiak vérében tobzódó idegenuralmat, akkor indult meg a Habsburg-uralom minden addigit felülmúló újabb szellemi háborúja a magyar nemzeti öntudat és nemzeti szellem kiirtásáért. A Habsburgok ugyanis, miként ez köztudott, alulmaradtak a magyar szabadságharcosok hősi küzdelmével szemben, s ez a magyarságra orvul rátelepedő és a magyarság vérét szívó nadály kénytelen volt Európa másik gyűlöletes népelnyomó hatalmához, a cári Oroszországhoz fordulni, így sikerült aztán letipornia a magyar szabadságharcot: csak két gyilkos világhatalom összefogásával sikerült győzedelmeskedni az életjogaiért, elorzott szabadságáért és függetlenségéért felkelő magyarság fölött. A „magyar király” megtévesztő mezében hivalkodó áruló hóhérkirály bécsi titkos kamarillája levonta ebből a maga tanulságát, miként azt legmarkánsabban éppen az új hóhérkorszak irányítója, maga Bach fogalmazta meg Radetzky marsallnak küldött ~8So. március 4-i jelentésében: „A német és az olasz a sok szenvedéstől és szerencsétlenségtől, még inkább a vénítő időtől megtörik. Nem így a magyart fékezhetetlen kevélységét és makacsságát nem lehet meghajlítani.”

Megtörni a fékezhetetlen magyarok makacsságát - a magyarok fölötti uralom csalárd módon véghezvitt megkaparintása után ez volt a népelnyomó, magyarpusztító Habsburg-uralom célja. Meg kell hagyni, Bach úrnak nem teljesen önálló leleménye ez, merített a több évszázados népelnyomó Habsburg-hagyományból, amely 1664 után, gróf Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér meggyilkolása után a magyarellenes terror hasonló eszközeit vetette be. Az ekkori rémségekről beszámoló írások, akárha a Bach kori eseményekről szólnának: Zrínyi meggyilkolásának történeti tényeit feltáró és bebizonyító, új kiadásban megjelent munkánk (Gróf Zrínyi Miklós meggyilkoltatása) idevágó beszámolóját úgyszólván egy az egyben alkalmazni lehet a Bach kori viszonyokra: „...A kivégzések folytatódtak. Keserű megpróbáltatással teli napok, hónapok, évek, sőt évtizedek szakadtak az országra, városait, várait és falvait császári zsoldosok özönlötték el, vérpadokat ácsoltak mindenütt, széltében folyt a hazafiak üldözése, dolgoztak a vérbírák, és dolgozott a hóhér.”

Az udvar már régóta készült a leszámolásra... Íme, néhány jellemző nyilatkozat, ízelítőül:

Königsegg alkancellár: „A magyarok fellázadtak, s ezzel minden előjogukat elvesztették, ezután tehát armis subjectiként, fegyvernek alávetettekként kell kezelni őket.”

Montecuccoli: „Ez a mozgalom gonoszabb, akár a csehek, akár Bethlen Gábor vagy a portugálok lázadása... Nem szabad elszalasztani az alkalmat, hogy rendbe szedjük őket. Az egyetlen megoldás: a fegyver jogán kell berendezni az országot; ennek előfeltétele: katonai megszállás és nagy adók kisajtolása.”

Hocher Pál (az ő nevéből alkotta meg a magyar nép a „hóhér” szavunkat): „Nincs féktelenebb nép a magyarnál, mely sem régi nemzeti királyainak, sem Habsburg-házból való királyainak nem engedelmeskedett soha másképp, mint a vaskényszer hatása alatt. Fel kell tehát használni az alkalmat... A legkíméletlenebbül kell alkalmazni a vae victis - jaj a legyőzötteknek - elvét. Gondolja meg a császár, és vágjon oda, mert - mortui non mordent - a holtak nem harapnak... A magyarok majd hozzátörődnek a császári katonasághoz... A vadállatok is lassanként szelídülnek meg.”

Martinitz gróf: „A gyanúra elég ok az, ha valaki magyar.”

A Bach számára mindebből világosan adódó következtetés: tekintve, hogy fegyverrel nem megy, a fékezhetetlen magyarokat szellemileg kell megrontani, nemzeti büszkeségük alapját, őstörténetüket kell lejáratni, meghazudtolni, összetartozás-tudatukat, nemzettudatukat ily módon aláásni. Minden idegen uralom legfőbb törekvése, az elnyomott, nyíltan, fegyveresen levert vagy orvul behálózott nép hangjának, akaratának elfojtása; ez a magyar tragédia gyökere, ez a legfőbb biztosíték az idegen uralmi hatalom fenntartására: a nemzeti szellem megrontása, a nemzeti egység és egyéniség szétzilálása, eltorzítása.

Bachnak kapóra jött mindehhez a nyelvújítási mozgalom uszályában mesterségesen gyártott új fogalom, a „honfoglalás” faltörő kosként való felhasználása a magyar történelmi múlt, a magyar őstörténet ellen. Bizonyos ugyanis, hogy ez az összetett szó a reformkorban, a nyelvújítás korában még nem létezett. A Nyelvünk a reformkorban című munka (MTA kiadása) ugyanis felsorolja valamennyi hon szavunkkal kapcsolatos szóösszetételt, az alábbiak szerint: honapa, honfi, honszegényítő, honárulás, honkormánylat, honszerelem, honáruló, honleány, honvéd, honatya, honosul, honvédelem, honvédelmi.

Miként a Mi az igazság az árpádi bejövetel körül című munkánk megállapítja: „A „honfoglalás” szó még nincs köztük. A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára szerint: Magyar fejlemény: a hon otthona határozószó főnevesülésével jött lére; v ö. haza, éjjel, nappal. A 18. századra elavult szót a nyelvújítók elevenítették fel.(?) Származékai szintén nyelvújításiak.”

A „honfoglalás” tehát késői fejlemény, s ha tán nem is a Bach-kor leleménye, kétségkívül a nemzetgyilkos Bach-korszak áruló írástudói terjesztették el a hatalmi hivatalos tudomány és köz-félretájékoztatás minden erejével, s ragasztották rá holmi mérgező lepedékként a magyar és világközvéleményre, és tették ellentmondást nem tűrő, kizárólagos elméletté a magyarság szellemi leigázásának jegyében. Jellemző a tömeg-félretájékoztatás „modern” szervezeteinek elképesztő hatású „eredményességére”, hogy nem egészen másfél évszázad alatt csaknem teljesen siketült átgyúrniuk a magyar és világköztudatot a honfoglalás megalapozatlan és tarthatatlan elméletével, s szomorú, hogy ebben élenjáró szerepet vállalt a hatalmi áltudomány.

Forrás: mariaorszaga.hu