A nem tárgyi értékek fogalmának alapjai

Az értékről általában

Több mint két évtizede, hogy elterjedt az értékrend szó használata. Jellemző módon, mintha csak divatszó volna, használták, ha kellett, ha nem, de használóinak többsége sosem tudta, miről is van szó tulajdonképpen.

Az értékrend értékek rendjét jelenti. Hogy mit, illetve miket tart egy ember értéknek, elsősorban valaminek (akárminek) az ő számára való érték voltát jelenti. Az értékek természetesen hierarchikusak. Elég arra gondolni, hogy a levegő értékesebb-e számunkra, vagy egy gyűrű. Melyiket tartjuk fontosabbnak? Nyilvánvaló, hogy gyűrű nélkül akár száz évig is élhet egy ember.
Ezek tárgyi értékek: a levegő a maga összetételében anyagi létező. A gyűrű is az. A kettő közötti különbséggel, vagyis azzal, hogy az egyik van, a másik pedig készült most nem témánk. Érték, valamire való anyagi dolog mindkettő, de a hozzájuk való viszonyunk változhat.

Mindazok az értékek, amelyekhez valamilyen módon viszonyulunk, beletartoznak a számunkra való értékek rendjébe. A példánál maradva: aki nem tud a gyűrű létezéséről, annak értékrendjébe nem tartozik a gyűrű. Ez persze nem zárja ki, hogy gyűrű van. Ez teljesen független a róla való tudásunktól.
Hozzájuk való viszonyunk azonban meghatározza ezen értékek számunka való rendjét.

Így vannak számunkra
- pozitív,
- negatív és
- semleges értékek.

Vélhetően nem szükséges magyarázni, hogy ami számunkra nem pozitív (jó, kellő), de nem is negatív (rossz, nem kellő) érték, ebben a rendben semleges.
Az értékek egymáshoz való viszonya
Gyakran előfordul hivatalos vagy hivataloskodó, tudálékos szövegekben a „használati érték” és a „minőségi” kifejezés. Használóik sem mindig tudják, mit jelentenek ezek valójában.

A használati érték nagyon jó kifejezés. A fontoskodók nyelvezetében Marxtól került, aki a maga értékrendszerét Ricardótól lopta. Csakhogy az angol közgazdaság-tudomány egyik klasszikusa éppúgy nem gondolt másra, mint termékre, amit a piacon el lehet adni, mert vannak, akik valamire használni tudják. Innen az elnevezése.
Karl Mardoháj, a trieri rabbi fia, akit mi Marx néven ismerünk, nem vette észre, hogy a klasszikus angol mindenben a belefektetett munka értékét kereste, ezért állítása csak az árura, nem pedig annak valóságos használatára terjedt ki.
Hogy be lehessen látni az elnevezés hibáját, egy másik elmélettolvajhoz, Leninhez fordulunk.
A bolsevik vezetőknek magyarázta Lenin, hogy a használati érték „végtelen”. Az asztalán levő pohár volt a bizonyíték. Mint mondta, akár ablaknak is lehet használni, mert átengedi a fényt, lehet belőle vizet inni, amikor megszomjazik, de előadása közben levélnehezékként szolgál, hogy a huzat nehogy elsodorja a jegyzeteit.
Ez így igaz, mert ha nem is végtelenül sok dologra lehet használni a poharat, azért az elsősorban mégis csak pohár.
Hogy mi micsoda, döntő kérdés. Mark Twain Koldus és királyfi című regényében Tom a királyi nagypecsétet diótörésre használja. Attól az még a Királyi Nagypecsét nevű, nagyon tisztelt tárgy maradt.

Más tehát, ami a használati érték, és más az, ami a dolog mi volta. Ezt nevezte el Guy Ankerl (eredetileg Ankerl Géza) genfi professzor rendeltetési értéknek.

A rendeltetési érték, vagyis a dolog mi volta alapkérdés. Értelmét a következőkben találjuk meg.

A nem tárgyi értékek

Szükségtelen magyarázni, hogy a nem tárgyi, azaz nem anyagi értékek szintén létező dolgok, akár beletartoznak valaki ismeretébe, akár nem. Mivel nincs okunk azzal foglalkozni, hogy ezeket szellemi, tudatbeli, vagy akármi más módon helyes-e nevezni más-más világnézetek szerint, mindenki számára elfogadható elnevezésnek a nem tárgyi értékek bizonyult.
Nyilvánvaló, hogy ezek is különbözők. Számunkra való értéküket, azok minő (pozitív, negatív, semleges) voltát ugyanígy a hozzájuk való viszonyunk határozza meg.

A nem tárgyi értékek a következők:

- a tudás (ismeret)
- az erkölcs (a becsületesség),
- a művészetek (mind az alkotás, mind a befogadás).

Egyszerűsíthetjük:

• az igaz,
• a jó,
• a szép.

Ez a három nem tárgyi érték éppúgy meghatározza az egyéni értékrendet, mint a tárgyi értékekhez való viszony. Az értékek rendje jóllehet egyéni, távolról sem egyedi.
Azok, akiknek értékrendje hasonló, esetleg azonosnak mondható, összeillenek, szerencsés találkozás esetén valamilyen közösségben össze is tartoznak. Ezt számos társadalomtudományi vizsgálat, de maga a hétköznapi gyakorlat is igazolja.

Az igaz tudás Doxa

Tudásra, ismeretre kétféleképpen tehetünk szert: vagy közvetlen tapasztalás útján, vagy gondolkozás révén. (Az most nem érdekes, hogy kinek a gondolkozása eredményét valljuk magunkénak.)
Az ősidőkben, amikor az ember létéről (biztonságáról, megélhetéséről) a közösség, amelyben mindenkinek megvolt a maga feladata, „használati értéke”, mint önnön tagjáról, részéről gondoskodott. A közösség vezetője vagy vezetői és orvosa, jellemzően a varázsló, papja megkülönböztetett helyzetben volt ugyan, de a lényeg nem ez. A vezető, aki vagy a legerősebb, a vezetők, a „vének” a legtapasztaltabbak, legokosabbak voltak, nekik ez volt „használatuk” értéke, csakúgy, mint az orvosé a gyógyítás, a papé a szellemvilággal, az ősökkel való kapcsolat megőrzése és fenntartatása.
A világ dolgairól mindent tudtak. Csakhogy ez a világ a törzs és élettere volt. A törzs tagjai ismereteiket életük során, elsősorban, bár nem kizárólag a tapasztalásból szerezték. Mindent tudtak tehát, amire szükségük volt.
Ismerték, hogy mi micsoda, mire használható. Ebből az is fontos, hogy „mi micsoda”. Ez a dolgok mineműsége. (A tudomány nyelvén: quiditas.) Ezt a fogalmat Fichte vezette be a filozófiába.
A közvetlen tapasztalásból származó ismeretek neve doxa.
A közösség tudása egyrészt azért volt igaz, mert a dolgok ismeretére és alkalmazására vonatkozott, másrészt azért, mert a törzs szabályait megsérteni tilos volt, tehát új ismeret csak véletlenül avatkozhatott az életbe.
Ezt a kort doxikus kornak nevezzük. Az e kort jellemző ismeretek jellemzően a dolgok mineműségére vonatkoztak.
Ezért a törzsi (vagy a még ma is élő törzsi jellegű) gondolkozást a használati értékek megismerésének szintjén maradt mineműségi gondolkodásnak nevezzük.

Episztemé

A szó ugyanúgy igaz ismeretet jelöl, mint a doxa, de a kettő viszonyában jelentős eltérés van. Az episztémikus tudás a korábbi ismereteket meghaladó tudás. Ez függetlenül attól, hogy közvetlenül azokra épülő új dolog-e, vagy logikai úton, akár fantázia révén született, igaz tudás, ami mindaddig IGAZ TUDÁS, amíg a gyakorlat meg nem cáfolja.
Ha pedig igazolja a gyakorlat, többé nem episztemé, hanem doxa. Mivel nem a doxikus kor igazsága, hanem az episztémikus korban vált doxává, posztepisztémikus doxának nevezzük.
Ez a kifejezés is csak azt jelenti, hogy igazolt vélemény, ami mindaddig igaz tudás marad, amíg egy újabb tudás meg nem dönti.
A hamisnak bizonyult doxa jellegű ismeret elvetendő. Ha bukása, illetve megcáfolása után is ragaszkodnak „igaz” voltához, DOGMA a neve.
Míg a doxikus korban a mineműségi gondolkozás volt jellemző, az episztémikus korban nemcsak az elvont gondolkozás, hanem az elvont használati érték is megjelenik. A közvetlen csere közvetetté lesz a napi praxisban, így a konkrét rendeltetési értékkel bíró áru mellett helyet kap a cserét segítő csereérték, aminek megtestesült formája a pénz.

A mineműségi világképre új ismeret épül: a mennyiségi.
Ennek terjedésével szomorú változás megy végbe az ismeretek rendszerében: a kisebb közösség emberének mineműségi tudása összeütközik a kitágult világ mennyiségi világképével. Ennek következtében nemcsak zavar, konfúzió keletkezik a maga világát jól ismert ember ismeretei között, hanem elveszíti a világról alkotott képében való bizonyosságát. Még mostanában is előfordul, hogy idősebb vidékiek zavartak, félnek, szoronganak a nagyvárosban.

A hit

A hitnek, terjedelmi okokból, futó említésével kell megelégednünk. „Akinek van füle a hallásra”, meghallja, amikor Isten megszólítja, ez a kommunikáció. Ilyenkor jön létre Isten és ember között a communio, az a közösség, amelyben Isten meghívja teremtményét az övéi közé. Vagy akár csak figyelmezteti: tudat vele valamit. A hit mint igaz tudás az embernek minden viszonyát meghatározza. Ehhez itt és most csak egyetlen példát mondok. Vajon van-e az életnek használati értéke? Mi a rendeltetése, ha van egyáltalán?
Az élet van, ez doxa. Biztosan van még a mindenben kételkedők szerint is. Ha más nem, akkor az bizonyítja, hogy én élek, és gondolkozom róla. Ha pedig élek, akkor van.
Van-e értéke?
Van-e rendeltetési értéke? Mire való?
A nem hívő számára az életnek se rendeltetése, se értéke nincs.

Az erkölcs

Mivel e témáról írtam már, és az elérhető, ezúttal csak mint nem tárgyi értéket említem. E szempontból
• a mineműségi erkölcs megfelel a doxikus kor közössége tudásának: az egyén alá van vetve a közösség ítéletének, ha vétkesnek ítélik, kitaszítják (ennek ma is élő formáját legtisztábban a lakótelepekre felköltözöttek között tapasztalni ma is);
• a mennyiségi erkölcs a Hegel által morálnak nevezett egyéni tisztesség fogalmával jellemezhető: erősen változó, meghatározza ugyan az üzleti tisztesség olykori betartása, azonban jellemzője a hasznosság: számomra az a jó, ami nekem hasznos.

A többi lehetőség és változat nem ide tartozik, de jellemző, hogy az erkölcsi jó
fogalma a tárgyi világ piaci értékvilágához kötődik.
A művészetek
Az esztétikum felismerése és valamilyen műalkotás megalkotása, egy teljes, zárt világ létrehozása lényegében megfelel a teremtés fogalmának. Az alkotó (előadóművészetekben: a reprodukáló) művész egyszeri és megismételhetetlen világot hoz létre.
A nem tárgyi értéket – mint Isten a világot – különös képessége révén átadja az embernek. A megalkotás, a techné, a létrehozás munkája, mivel megtanult mesterség gyakorlása, a mennyiségi tudáshoz, az episztemékhez tartozik.
Ami fölötte van a munka és az anyag világának, a transzcendenciához tartozik. A transzcendencia a hierarchikusan rétegződő világban az anyagi (fizikai) és a tudati (metafizikai) fölött van. Az egyetlen minőségi tudás.
A megalkotás munkája köti vissza a teremtő gondolatot, az isteni alkotás magasságát a földi világhoz.
A rajztudás a képességtől függően, de elfogadható szinten megtanulható. Mindenesetre sokkal jobban és meggyőzőbben, mint az írás művészete. Újabban mindenki azt hiszi, ha látott vagy hallott verset, vagy prózát, pláne drámát, hogy írni mindenki tud, aki járt iskolába. Amikor értő ember megmondja neki, hogy mit ér, amit csinált azon kívül, hogy esetleg kézzel és szép betűkkel írta, egy életre megsértődik.
Éppen ezért különleges világ az írás, mert míg az épület, a szobor, de a többi alkotás anyaga is látványosan különbözik a napi gyakorlattól, az irodalom anyaga rendkívüli dolog: a nyelv. Míg egy agyagot lehet addig gyömöszölni, amíg valami visszhangot ki nem vált bennünk a formája, a nyelv minőségi tudása, és az, hogy a kezemben az lesz belőle, amihez indíttatást kaptam Istentől, a nemzet egészének tudása.

Természetesen a többi művészet is ilyen érték, de annak az anyagát meg lehet fogni, míg a nyelv kizárólag valamennyi ősünk szellemének megjelenése a költő és az író szellemében, és ez jelenik meg az értő olvasó előtt, aki olvasás (és általában minden katarzisélmény) következtében átéli ugyanazt a csodát, amit a művész, amikor megszületett benne a mű.

A művek megismerésének tudományai – mivel tudományok – noha nem nélkülözi a katarzis átélését, mennyiségi jellegű ismeretek, de olyan magas mesterségbeli tudás, ami ha kézügyességben általában nem is azonos az alkotóéval, arra szolgálnak, hogy a kész, fizikaivá lett mű tulajdonságait, elsősorban az általa, illetve benne közölteket megfejtse. A műalkotás jel, a művészetszociológus és az esztéta, ha valóban mestere tudományának, amivel éppúgy tud bánni, mint a művész a maga anyagával, megfejti a jelet, az isteni üzenetet. Így tudományos módszerrel – a művész munkájának megfejtése révén – ismeri meg azt a tudást, amit a művész az alkotás előtt doxaként kapott. Benne nyilvánvaló ismeretként élt, de a mű létrehozása episztémikus tudás, hiszen munka.
Nyíri Tamás professzor magyarázata szerint az anyagi, fizikai létben is megjelenhet közvetlenül a transzcendencia (Isten világa). Amikor hirtelen észreveszünk, vagy megcsodálunk valamit, az a transzcendencia számunkra való pillanata.
Ez a legmagasabb rendű nem tárgyi ismeret pillanata, ezért és így tudás minden művészet és minden valódi befogadás.

Dr. Szitányi György