„Gyermekünk a jövő záloga. Csak nehogy kiváltsuk!” – mondta egykoron Hofi Géza. Ezen is, mint sok más tragédián nevetnünk illett, tapsoltunk saját nyomorúságunkon. Jó vicc volt! Az oktatásügyben elkövetett téves döntések, bűnök hatásai nem jelentkeznek azonnal, csupán úgy 15-20 év múlva. Ha a mozdonyvezető vagy a bányász sztrájkol, annak már másnap érezzük az eredményét.
Nézzünk néhány - a teljesség igénye nélkül! - választ a címben feltett kérdésre.
A napi haszonért ügyködő oktatási szakértők nem fogják fel, hogy a gyermek nem bicikli. Ugyanis, ha ez utóbbi elromlik, ráérek megjavítani akár évek múlva is. A gyermek viszont felnő. És nem mondhatom neki húsz éves korában, bocsi, elszúrtuk, kezdjük újra! Sok-sok agyament ötletből csak egyet emelek ki: a szóképes olvasástanítást. Ezért ( ezért is ) jó pénzeket vettek fel az alkotók, átvéve az angolszász országok gyakorlatát. Csakhogy ez a módszer ellenkezik a magyar nyelv rendszerével, logikájával. Betűejtő, hangjelölő nyelv vagyunk - egyedül Európában. Mi a ’temperatúra’ szót temperatúrának ejtjük, az angol viszont ’tempricsör’-ként mondja. Az újításért felvett pénzek tulajdonosai ma már rég a periférián vannak, élvezik kemény szakmai munkájuk gyümölcsét. Csak éppen a magyar lakosság jelentős része nem tud olvasni, következésképpen nem tud eligazodni a mindennapi életben.
Aztán ott van a tanárképzés. Tőlem azt kérdezték - több évtizede! - a történelem felvételin, hogy hány méter egy stádium? Ma se tudom, kb. 100 méter. De akkor még nagyon fiatal voltam, nem mertem ellen szólni. A matematika felvételin meg kell oldani egy bonyolult egyenletet, a földrajz iránt érdeklődővel felsoroltatják Afrika öbleit, a kémiásnak fel kell ismerni a canis merga ( kutyaszar ) illatát, összetevőit. A sor a végtelenségig folytatható. Azt viszont egyetlen tanárjelölttől meg nem kérdeznék: Látott-e már gyereket? Vagy csak filmen? Miért akar tanár lenni? Tud-e a gyerekek nyelvén szólni? Képes-e megtalálni a kulcsot tanítványai lelkéhez? Hiszen a szakmát majd megtanulja az egyetemen, azért ment oda. Így aztán nagyon sok alkalmatlan tanár - tanári diplomával rendelkező! - ügyködik a jövő nemzedék elrontása érdekében.
Beszélni kell a megbecsülésről is, anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. A közvélemény jajgat attól, hogy mi nyári vakációra megyünk. Kevesen értik, hogy ez nem vakáció, hanem az éves rendes szabadságunk, amit csak nyáron vehetünk ki. Novemberben vagy márciusban akkor mehetünk szabadságra, ha valami nagyon súlyos esemény, például halálest történik. Az időpont sem egyezik a diákok szabadságával. Ők elmennek június közepén és visszajönnek szeptember elején. A tanár július 1-én kapja meg szabadságát és augusztus 21-én megy dolgozni. Hiszen rengeteg egyéb feladatot kell ellátni, akkor is, amikor a gyerek már nincs az iskolában. Miképpen a pék, aki reggel 6-kor nyit, nem akkor kezd el dolgozni, mert a kenyeret már hajnalban be kell dagasztani. Záráskor meg ki kell takarítani a boltját, rendezni a számlákat stb. Mindezt a vevő már nem látja, nem is kíváncsi rá.
Baj van az ’óra’ szó jelentéstartalmával is. Van munkaóra, ami hatvan perc, és van a 45 perces tanítási óra. A kettőt összekeverik, és sopánkodnak, hogy a tanár „csak” négy-öt órát dolgozik naponta. Igen. Négy-öt órát töltünk a gyerekekkel a tanórán. Oda viszont illik felkészülten érkezni. Nehéz ezt elmagyarázni a kőbaltás embernek! Tanórán kívül családot látogatunk, ünnepségeket, versenyeket szervezünk, bonyolítunk, feladatlapokat szerkesztünk, dolgozatokat javítunk legtöbbször este és hétvégén. Kirándulni járunk, vagy éppen orvosi státuszra kísérjük a csoportot. Délutánonként korrepetálunk, többnyire bérezés nélkül, csak úgy hivatástudatból. Vagyis nincs lelkiismeret furdalásunk a napi 8 óra miatt. .Akkor mi a probléma?
A liberális politika egyre több jogot és szabadságot enged a szülőnek, gyereknek. Mindennapos, hogy gyerek ver gyereket, szülő ver tanárt. A trágár beszédeket, szidalmakat, fenyegetéseket már nem is említve. A pedagógus mozgástere igen szűk. A klasszikus szankciókat - intők, figyelmeztetők -, csípőből kinevetik. Komolyabb intézkedésre - eltávolítás az iskolából – igen ritkán kerül sor, hiszen az már sérti a tanuló méltóságát. És hiába javasolunk egy pszichológiai szakvizsgálatot, a szülő beleegyezése nélkül nem megy. Márpedig szerinte nincs semmi baj a csemetéjével.
Újabb és egyre nyomasztóbb kérdés a szegregáció, integrálás problémája. Mondjuk ki őszintén: 99 százalékban cigányokról van szó. Vannak cigányvédő megélhetési politikusok, akár bírósági pereket is indítanak az iskola vagy önkormányzat ellen, de tevékenységüknek köze nincs a cigányság felemelkedésének problémájához. Megszállottan szónokolják, hogy a cigány is ugyanolyan képességű, mint magyar társa. Ezzel valóságos Mohácsi-vészt zúdítanak az egyébként is több sebből vérző oktatásügyre. A szegregációt nem lehet egyetlen törvényi döntéssel megszüntetni. A cigányok többsége 0 - 7 éves koráig nem hoz magával semmit. Könyvet nem lát, kirándulni nem viszik, a szülők többsége otthon henyél, várva a segélyt. Nem látnak értékeket, csak a kocsmai játékgépet, Kölcsey-szobrot is legfeljebb akkor, ha apuka fűrésszel darabolja fel értékesíthető nemesfémmé. Ezek a gyerekek nem veszik fel a versenyt azokkal, akik már bölcsödében, óvodában megkezdték a szocializálódást, meséket hallgattak édesanyjuktól, rajzoltak, festettek, értelmesen játszottak. Az elmaradt gyerekeken segíteni kell, tesszük is. Ezért kell a szegregáció. Aki még nem tud úszni, azt nem szabad rögtön a mélyvízbe dobni. Egy száz százalékban roma osztályban nem kell szégyellni, hogy senkinek sincs körzője, vonalzója, tornafelszerelése. A kötelező olvasmányokat senki sem olvassa el, ezért nem is értékelhető rossz jeggyel. Ez is közös norma, de kezelhető sok-sok türelemmel, csökkentett tananyaggal, sajátos módszerekkel. Ha viszont 25% cigánytanuló bekerül egy normál közösségbe, akkor fog igazán kiütközni a különbség. A gyerekek nem felzárkózni fognak, hanem háttérbe húzódva szégyellik elmaradottságukat, nyomorúságukat. És bizony, ha a 75% elolvassa a kötelező és ajánlott olvasmányokat, akkor ebből már dolgozat íratható és a mulasztók nem fognak megfelelni. Az lesz az igazi szegregáció! Nem a gyerekek tehetnek sorsukról. Segítsük őket. De ne olyan politikusok adjanak tanácsot a Rózsadombról, akik nem is láttak még cigányt.
Végezetül. Úgy tűnik, a kormányban nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Egyik oldalon azt harsogják, hogy európa-kompatibilis polgárt kell nevelni, meg kell felelni a kor modern kihívásainak, nyelveket kell tudni stb. Másrészről e megnövekedett elváráshoz nem több pénzt adnak. Inkább elvesznek, csoportokat vonnak össze, emelik a tanárok óraszámát, csökkentik az illetményt, egyre ellehetetlenítve a hatékony oktató-nevelő munkát.
U.I. Nem panaszkodom. Ha újra kezdeném az életem, akkor is tanár lennék. De a problémákat meg kell oldani, mert egy idő múlva analfabéta felnőtteket kell majd eltartani, mivel képtelenek lesznek hatékony munkát végezni.
Tamáska-Varga Ákos
Friss hírek