Szent István /997-1038/

A 900-as évek elején a magyarok bejárták egész Európát, az Atlanti-óceántól egészen a Fekete-tengerig. A nyugati kalandozások 955-ben, az augsburgi csata után fejeződtek be, délkelet felé azonban egészen 970-ig folytatódtak a zsákmányszerző körutak.

A magyarok úgy ítélték meg, hogy két lehetőségük van: vagy pogányként felőrlődnek a nyugati és a keleti kereszténység között, vagy csatlakoznak valamelyikhez. Géza 978-ban végül döntött, s követeket küldött Quedlingburgba Nagy Ottó Német-Római császárhoz, hogy hittérítőket kérjen. Ezen kívül fiának egy német, keresztény családból származó lányt, Gizellát szemelte ki. Géza és Vajk is megkeresztelkedett, felvéve az István nevet.

997-ben Géza meghalt, akit a pogány és a keresztény szokásoknak egyaránt megfelelő módon temettek el. Halála után a 970-ben született fiát a primogenitúra (gyakori öröklési rend, melyben a szülők tulajdonát, birtokait vagy rangját az elsőszülött fiúgyermek örökli) alapján választották királlyá.

Koppány azonban a szeniorátus alapján formált igényt a hatalomra, miszerint a legidősebb uralkodásra alkalmas tag kapja a fejedelmi címet. Másik indoka a levirátus volt, vagyis a sógorházasság, mely szerint az új uralkodó az lehet, aki feleségül veszi a régi fejedelem özvegyét. Koppány és István Veszprém vára alatt ütköztek meg, ahol épp Sarolt, István anyja, illetve felesége, Gizella is tartózkodott. A csatában Koppányt a pogányok, Istvánt pedig a keresztény magyarok és a német lovagok támogatták. Végül István győzött, Koppány testét pedig felnégyelték, és az ország 4 legfontosabb várkapujára (Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron) tűzték ki mementóul jelezvén, hogy ez történik mindenkivel, aki a király útjába áll.

997 és 1000 között István megteremtette Magyarország egységét, miközben nyugatbarát külpolitikát hirdetett.

1000-ben kapott koronát II. Szilveszter pápától, amivel 1000. december 25-én, vagy 1001. január 1-jén koronázták meg. Trónra kerülése után hozzálátott a magyar közigazgatás és a magyar egyház megszervezéséhez.

István király fegyveres erővel terjesztette ki hatalmát az egész Kárpát-medencére. Megtörte rokona, az ifjabb Gyula erdélyi törzsi különállását (1003), később pedig a Marps-vidék urát, Ajtonyt is legyőzte (1008).

Kétfajta birtoktípust különböztetett meg: az udvarbirtokot és a várbirtokot. Az udvarbirtok elsősorban gazdasági szereppel bíró birtok, amelynek feladata a királyság anyagi javakkal történő ellátása úgy, hogy élelmet raktároz (a királyi udvar képviselői járták az országot és fölélték az udvarbirtokok felhalmozott terményeit). Az udvarbirtok központja az udvarház volt, amit az udvarnokok, az udvarbirtokok termelői láttak el a terményekkel és kézműipari termékekkel. Az udvarszervezet a királyi hatalom egyik gazdasági alapját alkotta. Az udvarbirtok élén a nádor állt az ország második embereként, aki a király távolléte alatt irányíthatja az országot, s emellett a gazdasági vezető szerepét is betölti.

A várbirtok inkább katonai szereppel bírt. Ezek akkoriban még földvárakat jelentettek, amelyeket az ispán irányított, lakói pedig a várnép volt, akik közül legfontosabbak a várkatonák és szolgáik, a várjobbágyok voltak. Ezekből a várbirtokokból álltak össze a vármegyék, a körülöttük található birtokokkal együtt.

A vármegyéket István a kormányzás megkönnyítésének érdekében hozta létre. Megszabta azokat a határokat, ameddig 1-1 vár illetékessége kiterjedt; a királyi vármegyék hálózata pedig a királyi várszervezethez igazodott annyi különbséggel, hogy a szétszórtan fekvő várbirtokok köztes vidékeit is magába foglalták, s a vár illetékességét egy összefüggő területre terjesztették ki. A királyi vármegyék élén a megyésispán állt, s személye általában azonos volt valamelyik várispánnal. A megyésispán gyakran a király legközvetlenebb hívei közül került ki. A megyésispán köteles volt a király parancsára hadba vezetni a vár fegyvereseit. Ő bíráskodott a megye területén élő alávetettek fölött, s ő kezelte a vármegye jövedelmeit is, ami elsősorban a szabadok pénzadója volt, így a király és az ispán vagyonát gyarapította. A királyi vármegyéken nyugvó hadszervezettel az ország képes volt magát megvédeni.

Istvánnak nyugalmas külpolitikai helyzetre volt szüksége, ezért úgy próbálja fenntartani a békét, hogy lányait a környező országok királyaihoz adja.

István törvényekkel szabályozta népe mindennapi életét. Ezek egy része az egyház működését szavatolta: 12 püspökséget készült létrehozni, haláláig azonban csak 10 épült fel – Esztergom lett az egyházi székhely. A feltehetően istváni alapítású egyházmegyék a következők: az esztergomi, a veszprémi, a kalocsai, az egri, a győri, a pécsi, a váci, a csanádi, a bihari és az erdélyi. Koppány legyőzése után István, korábban tett fogadalmának megfelelően befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését is. Az egyházmegyék megszervezése után az egyház alacsonyabb szegmenseivel kezdett foglalkozni. Kimondta a tized fizetésének kötelezettségét, valamint 10 falunként egy kőtemplom építését írta elő. Minden vasárnap kötelező volt a misehallgatás is. Előírta továbbá, hogy a püspököknek kell biztosítaniuk a kelyhet és a könyveket, de a király feladata a miseruha felől gondoskodni. A törvényeknek köszönhetően megindult Magyarországon a római katolikus egyházi élet.

A korszak legjelentősebb magyar irodalmi alkotása az Istvánnak fiához, a trónörökös Imréhez intézett Admonitiones (Intelmek) című latin nyelvű műve. A szöveget feltehetőleg valamely egyházi személy fogalmazta, azonban gondolati tartalma vélhetően istváni sugalmazású. Ebben a katolikus hit megőrzésére (I.), az egyházi rend becsben tartására (II.), a főpapoknak (III.), a főembereknek és vitézeknek tiszteletére (IV.), az igaz ítélet és türelem gyakorlására (V.), az országba beköltözők befogadására és védelmére (VI.), az idősekből álló tanács intelmeinek megfogadására (VII.), az elődök szokásainak (VIII.) és az imádságnak (IX.) megtartására, valamint a kegyesség, irgalmasság és egyéb erények gyakorlására (X.) oktatja fiát.

István utódjának Imrét tekintette, aki 1031-ben, egy vadászbalesetben meghalt, ezért két lehetőség maradt István számára: vagy lánya és Orseoló Ottó fiát, Pétert, vagy Taksony unokáját, Vazult támogatja.

Vazul csak felvette ugyan a kereszténységet, de gyermekeit nem keresztelte meg, ráadásul összeesküvést szervezett István ellen. Amikor a király ezt megtudta, megvakíttatta, így Vazul fiai, András, Béla és Levente Lengyelországba menekültek.

István király 1038. augusztus 15-én halt meg Székesfehérvárott; ott is temették el. Népe három évig gyászolta.

„Azonnal Magyarország-szerte gyászra fordult a lantpengetés, az ország népe mind, nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények egyaránt siratták a szent király halálát, bőséges könnyhullatással és sok jajszóval gyászolták az árvák kegyes atyját. A szomorúság és fájdalom jeléül gyászruhát öltöttek, az ifjak és szüzek három évig nem táncoltak, elhallgatott a mindenféle nyájas, édeshangú muzsikáló szerszám, hű szívek siralmával siratták őt; vigasztalhatatlan, nagy volt a siralom”

István halála után 30 éves trónviszály vette kezdetét, amelynek lezárásaként I. szent László lett a trón birtokosa, 1077-ben.

Istvánt 1083. augusztus 19-én szentté avatták, majd augusztus 20-án emelték oltárra Budán szent ereklyéit. Ezzel ő lett az első magyar szent és egyben szent király.

Forrás:

Szabó Péter, Závodszky Géza: Történelem II.
Officina Nova - Királyok Könyve