Egy a tábor?
„Egyfelé kell szavazni” – ezt a markáns és egyértelmű üzenetet fogalmazta meg legutóbbi beszédében Orbán Viktor, a radikális utcai mozgalmárból nagy gyűjtőpárt elnökévé fejlődött pártelnök. Be kell vallanom, nagyon is reménykeltő azzal a várakozással azonosulni, hogy az elmúlt időszak képtelenül kudarcos, szánalmasan kilátástalan, kormányzásnak nevezett hatalmi-gazdasági vergődését végre, talán legkésőbb 2010-ben lezárhatjuk, és tán visszajöhet a dicsőséges Fidesz-fiúk (és -lányok) korszaka, egy jobboldali kormány valódi fejlődést hozó érája.
Nekem azonban vannak aggályaim ezzel kapcsolatban. 2002-ben emlékezetes – és visszatekintve nagyon is fájó – vereséget szenvedett a magyar nemzet, majd újabb sokkoló tragédiát kellett átélnie 2006-ban, amikor választói legitimitást nyert el korunk modern Commodusa, a szélsőségesen nárcisztikus Gyurcsány párttribunus. Hogyan jutottunk el idáig?
Az okot nem a „panelprolikban”, a posztkommunisták erős társadalmi bázisában kell keresni, hanem a Fidesz politikai porszívó-statégiájában. Ez 2006-ban lett legutóbb egyértelmű.
2006 tavaszán a Fidesz nevű néppárt már másodszor bukott meg a politikai élet vizsgáján. Úgy mondják, most már a pesti oldalon is: Orbán Viktor legnagyobb hibája az, hogy elvesztette a választást. Másodszor kényszerült azt mondani választóinak: „Tanár úr, kérem, én készültem!”
Valóban készültek. Óriási energiákat fektettek a kampányba, narancsba burkoltak egy egész országot, mindenkinek megígértek mindent, az életük alkonyát élő nyugdíjasoknak még a szocikat is túlszárnyalva nem egy, hanem még egy ráadás hónapot ígérve egy-egy évükhöz. Nem is volt ez rossz stratégia, azokra az emberekre számítani, akiknek élete mára végképp a havi állam bácsis borítéktól függ. Nem is a kommunikációval volt a baj, vagy a változás igényével, valljuk be.
Apropó, „változás”. Ez egy nagyon fontos mozzanat, kiemelt kommunikációs kód volt a Fidesz-kampányban. De a változásnak jelei főleg a gyűjtőpárti ízű politikai hasonulásban voltak tetten érhetők. A régi elvtársak beemelésével és forszírozásával (Schmitt, Pozsgay, Csintalan) és az egyszerű, egyszavas tömegkommunikációval világossá lett, hogy a Fidesz változik. Balosodik. Közben Deutsch, Pokorni lassan mondta, hogy mindenki megértse: semmi közük az ún. „szélsőségesekhez”, az akkori MIÉP–Jobbik-pártszövetséghez. Ez talán érthető is lett volna, akár egy önmagát nemzeti, keresztény, jobboldali, polgári, konzervatív – és még ki tudja, hány – jelzővel illető szövetségnél, ha azt a helyzetet okozta volna, hogy egy 60%-os, várhatóan győztes néppártról lesz majd szó. De nem így volt, és ezt a közvélemény-kutatások is egyre vészjóslóbban jelezték. A Fidesz-lufit ennek ellenére mégis tovább baloldalra eregették tovább, nem feledkezve meg arról, hogy jól odaígérjenek mindent baloldaliaknak, jobboldaliaknak egyaránt: munkát, otthont, családot, nyugdíjat, olcsó energiaárakat.
Közben csak egyvalamiről feledkeztek el a derék Fidesz-legények: 1998-ban is csak úgy juthattak hatalomra, hogy valódi, jobboldali hangulat lett úrrá az országon, amit akkor mi sem jelzett jobban, mint a MIÉP és az FKgP erős szereplése. Ekkor lett a Fidesz is jobboldali, „polgári” szereplő, mert belátta, hogy csak a nemzeti-keresztény választókra támaszkodva lehet meghatározó erő. És itt az első, fontos tanulság a jobboldalon: csakúgy, mint 1990-ben, 1998-ban, de 2002-n túl 2006-ban is legalább hárompillérűnek kellett volna lennie a jobboldalnak, ha kormányra akart volna jutni. 1998 több, erős jobboldali pártja azonban 2006-ban már nagyon messze volt. NATO- és EU-tagok lettünk, a lehető legnagyobb áldozatossággal, és még Orbán Viktornak is több dolga akadt Brüsszelben, mint a magyar vidéken. Pedig Magyarországon vidéken lakik a magyarok többsége; közhely, de igaz, hogy a magyar nemzet megtartó ereje a falvakban lakik. Ez sem jutott eszébe pl. Martonyi elvtársnak, amikor aláírta a csatlakozási szerződés azon fejezetét, amely a magyar föld eladhatóságáról szólt. Milyen jobboldaliság az ilyen?
Mert már 2002-ben megkérdőjeleződött a hiteles jobboldaliság a narancs oldalon: A két szövetséges, a kisgazdák és az MDF felszalámizása sikerként könyvelődött el a Fidesz-stratégák agyában, és a vesztett választások éjszakáján Pokorni úr örömtől csillogó arccal jelentette be: nem baj, hogy vesztettek, de közös siker, hogy a MIÉP kiesett a Parlamentből. (Képzeljünk el egy hasonló szituációt a baloldalon: Hiller vagy Lendvai Ildikó azzal büszkélkedik, hogy az SZDSZ nem jutott be az Országgyűlésbe!) 2006-ra beteljesedni látszott a Fidesz-gömböc hízása: saját retorikájuk minden más jobboldali erő potensségét eleve kizárta.
Aki egy kicsit is foglalkozik a politikával, legyen bármilyen oldalon is, ekkorra már biztosan láthatta, mire készült a Fidesz: egyedül akart maradni a jobboldalon, magának akarva mindent és mindenkit. És mi volt a magyarázat? Össze kell fogni, mert csak így lehet legyőzni a baloldalt! És itt a második tanulság: ez nem így működik a magyar jobboldalon, és soha nem is működött így. Mentségére legyen mondva a Fidesz-vezéreknek: aki soha nem volt jobboldali, keresztény hitvallású, nehezen válhat azzá még akkor is, ha ezt politikai kényszer váltja ki. 1991-ben a fruskák fürtös üdvöskéje, Deutsch Tamás cinikusan vigyorogva vonult ki a Parlament ülésterméből a Trianon-emléknap kapcsán, 1994-ben Orbán Viktor még elutasítóan beszélt a jobboldali, ún. „úri brancsról”, 2001-ben pedig a Fidesz még tagja volt a Liberális Internacionálénak, Orbán alelnökségével…
Idekívánkoznak a kérdések: Mik azok a megváltoztathatatlan elképzelések, amelyek a jobboldali politikai erők megsemmisítésére hajtják a Fideszt? Hogy lehet az, hogy aki a Fidesszel szövetségre lép, az vagy beolvad, vagy megsemmisül? És végül: miért akar valaki egy játékost a csatársorban, amikor lehetne kettő-három is?
2010-re a Fidesz nagyon készül. Még 2006-ban Izraelbe tettek egy kirándulást, bár a mai napig nem világos, mit is kerestek ott azon túl, hogy testvérpártukká fogadták az ottani kormánypártot, a Likudot. Nos, amennyiben összefüggést vélünk találni az izraeli belpolitika és a magyar választások finanszírozása között, akkor talán nem is járunk rossz úton, de a Fidesz sem, hiszen most Izraelben újra a Likud lett az úr – igaz, egy radikálisan idegenellenes, fajvédő pártocskával az oldalán. Ugyanakkor érthetetlen módon a legnagyobb energiák ma is arra irányulnak, hogy bármilyen más, jobboldalon szerveződő politikai erőt lesöpörjenek a színről. Leginkább a Jobbik tűnik számukra veszélyesnek, hiszen a sok energia és vesződség ellenére, amelyet a MIÉP elfojtására tettek, a szemükben feleslegessé vált azzal, hogy egy teljesen új, dinamikus, ráadásul nem is volt csurkistákkal operáló, hanem önálló és kiforrott szavazóbázissal rendelkező párt tűnt fel a semmiből. És az nagy baj: mert a Jobbik „szélsőséges, és veszélyes” – harsogják a Fidesz-közeli sajtótermékek, taggyűlések, még a liberális, baloldali nácizásra is rákontrázva.
Veszélyes? Szélsőséges? Itt meg kell állnunk valamit tisztázni, és kezdjük az alapoknál. A nemzeti radikalizmus nem új keletű, hanem velejárója a nyugat-európai demokráciáknak is: a mindenkori nemzetközi fenyegetettség által életre hívott óvó-védő célzatú nemzeti érdekképviseleten nyugvó politika – minden országban. A radikális szó jelentése pedig nem szélsőséges, hanem mélyreható, gyökeres. Ennek okán találjuk meg a nemzeti radikálisokat a legtöbb nyugat-európai ország politikai palettáján. A radikalizmus valóban tetten érhető a Jobbik programjában, amely valóban radikálisan kívánta-kívánja megoldani a magyar embereket sújtó problémákat, mely radikálisan lép fel a gazdasági, szociális bajok ellen, és radikális változásokat eszközöl a mai magyar közszférában. Ez nem szélsőségesség, hanem szükségszerűség, hozzáértés és valóságlátás. Mert a radikális megoldásokat mindenki sürgeti – most már, a válsághegyek közepette a kormány Pinokkió-pártjai is – persze nem annyira a magyarok érdekeinek hites képviseletének a talaján állva, mint inkább beillesztendő országunk a globális fogyasztói hálózatba. Számukra ugyanis nem vagyunk már egyebek, mint fogyasztók és vásárlók, tömeg, akinek a testi szükségleteit kell csak kielégíteni. Meglátásom szerint, ha valami veszélyes és szélsőséges, hát az ilyen irányú politizálás az. Ennek a zászlóvivője egyébiránt az SZDSZ, aki akkor sem szélsőséges, ha le akarja rombolni a család intézményét, a vallás közösségi értékeit vagy a nemzet által nyújtott védelmet. Mindenki eldöntheti ezek után, ki a szélsőséges?
Mindenesetre a nemzeti radikalizmus politikai letéteményesei által mindvégig hangoztatott gondolatok most már nemcsak a választások hajrájában jelennek meg a Fidesznél is – nem annyira a programpontokban, mint inkább jól-rosszul elsült szónoki fordulatokban. A narancs közbeszéd telítődött a nemzeti jelszavakkal, és a Fidesz – szavazótábora elvárásainak megfelelően – konzervatív-keresztény, nemzeti pártként lép fel. Mikola és mások nem átallottak a határon túli magyarság állampolgárságáról beszélni, és hirtelen mindenki megtanulta papírról a Székely himnuszt is. Ám a magyar választók is emlékeznek arra, amikor a Fidesz Tusnádfürdőn tett ígéretét megszegve, feltétel nélkül megszavazta Románia EU-csatlakozását. És milyen érdekes: miközben a Felvidéken és a Délvidéken a magyarok folyamatosan félni kényszerülnek, akár csak ha anyanyelvükön is szólalnak meg, a Fidesz inkább azzal volt elfoglalva, hogy „súlyos” bejelentéseket tegyen Gyurcsánnyal kapcsolatban, majd határidőn túl, de mindig kamera előtt eszközöljön beadványokat az ügyészséghez… Hiába, a kampány-jobboldaliság a kampányról szól, illetve Orbán és Szíjjártó mesterkélten kimért, narancspulóveres tőmondatairól.
Végső tanulság: ahogy a baloldal is mindig erősíti saját szövetségeseit, úgy a jobboldalnak sem azzal kellene lekötnie energiáit, hogy egy nagy szövetséggé fuzionálja magát, hanem több, erős pillérre támaszkodva, egyúttal szélesebb politikai fronton indíthasson támadást – a közös célok érdekében. Nem jó érzés immár sokadszor sóhajtani: „Mi megmondtuk…”, de mégis ezt kell tennünk. A Fidesz 2006-ban megbukott, és kettős veszteség érte a magyar érzelmű választókat is, akik elhitték a Fidesz suttogó propagandáját: nem érdemes a Harmadik Útra szavazni, mert az úgyis elveszett szavazat. Ugyanilyen vesztes érzést okozhat az, ha most a Fidesz megint felteszi a régi lemezt: a Jobbikra leadott szavazatok „elvesznek”. Nincs elveszett szavazat, csak a diktatórikusan egy pártra kisajtolt szavazatok lehetnek azok. Azoktól, akik a jobbikos táborunkat erősítenék, ám mégis megtévesztetten át kívánnak szavazni a polgári oldalra, nem várunk el most már mást csak, hogy belássák: a lelkiismeret hangja mindig igazat mond. Nehogy megint megbánás legyen a vége.
Most, a választások közeledtével mindenki beláthatja: amire figyelmeztettünk, az bekövetkezett. 2002 után 2006-ban ismét – a kormányváltás szellemében leadott – két és félmillió szavazat ment a kukába. Nem lett kormányváltás, és mintegy százezer szavazat, amelyet a Fidesz a radikálisoktól szívott el mindössze eggyel több fideszes képviselőt jelentett a magyar Országgyűlésben – hogy aztán „függetlenné” válva pl. napjainkban az MDF ibolyántúli sugárzását biztosíthassa. Ilyen a magyar választási rendszer, ez van.
És mielőtt bárki azzal vádolna, hogy újabb MSZP-győzelmet vizionálok, azt meg kell nyugtatnom: biztosan a Fidesz fog győzni, csak az arány kérdéses. A közelmúltban volt egy választás egy budapesti, a lehető legrosszabb értelemben vett liberális fellegvárban, Ferencvárosban. Kijött a kétharmados győzelem, amelyre országosan is mindenki számít. Igen ám, de a kétharmad matematikája egy kicsit több mint félből (Fidesz 60%) és egy több mint kicsi erősből (Jobbik 8,5%) jött ki. Ez lehet az igazi összefogás és az ország felemelésének záloga, ahol a Fideszen túli erőket nem letaposni kívánni kell, és végre nem egy kudarceredmény, hanem egy sikeres, győztes választás is megmutatta: a magyar jobboldal jövője nem az összeterelés, hanem az erős pilléreken álló többpártiság. Mert a Fidesz-lufi EU-s csillogásáról hamar lemállhat a nemzeti trikolor – hacsak az Árpád-háziak vigyázó sávos zászlaja nem tartja azt ott. Maradjon hát a Fidesz is ott, ahova feladata és szavazói rendelik: a „polgári” oldalon, ne akarjon egy-két szónoki szóval mindent megszerezni, és hagyja meg a magyarok hiteles képviseletét az arra hivatottaknak: a nemzeti keresztény pártoknak a jobboldalon.
Keresztes Attila
kapu.cc - Nemzetiegyletek.hu
